1%

A kölcsönös kiengesztelődés sokatmondó szimbolikus gesztusa a liturgiában az egymásnak nyújtott békejobb, az úgynevezett „paxolás”. Többek között valami hasonlóra kínál lehetőséget az *ötödik országos evangélikus találkozó,* amelynek tíz év után újra a vendégszerető Duna-parti kisváros, Paks lesz a házigazdája június 22–23-án.

Mivel közel négy év telt el az előző, Székesfehérváron rendezett találkozó óta, talán nem felesleges tisztázni, hogy mi is ennek az országos rendezvénynek a célja. Rovatunk címére utalva vigyázzunk, nehogy eltájoljuk magunkat, és hamis elvárásokkal érkezzünk majd a halászlé és az atomenergia városába.

Pakson nem evangélizációt hirdetünk meg, noha tervünk és reménységünk szerint különböző eszközökkel, erőteljesen szólal majd meg egyházunk legdrágább kincse, a krisztusi evangélium, az örömhír. Nem is missziói napokat szervezünk erre a nyári hétvégére, de bízunk benne, hogy „kifelé” is vonzó hatása lesz mindannak, ami a helyi sportcsarnokban, a művelődési házban, a város templomaiban, valamint a pincesoron és nem utolsósorban a vízi színpadon történik majd...

Az alkalom profilját, lényegét leginkább a *találkozó* szó fejezi ki, de fontos az előtte lévő *országos* és az *evangélikus* jelző is. Nem szeretnénk sokkal többet, de kevesebbet sem, minthogy az ország lehetőleg minden egyes evangélikus gyülekezetéből érkező vendégek az őszinte, testvéri találkozás örömét átélve kezet nyújtsanak egymásnak.

Ennek a remélt paksi kézfogásnak a forrása a találkozó bibliai mottójában rejlik: *„Békesség néktek!”* A feltámadott Jézus így köszön rá mély bizalmi válságban és reménységdeficitben vegetáló tanítványaira. Ez a krisztusi békesség adhat erőt, hogy újra kölcsönös bizalommal, élő reménységgel szembesüljünk a jelen kihívásaival, és felfelé valamint egymásra figyelve keressük a jövőbe vezető utat.

Nyilvánvaló, hogy az együtt töltendő bő huszonnégy óra még arra sem lesz elegendő, hogy részletesen felmérjük az előttünk álló feladatokat. De mindaz, amit plenáris üléseken és szekciókban, kulturális programokon és baráti beszélgetéseken keresztül kaphatunk, pozitív impulzusokkal, új ötletekkel, tovább építendő kapcsolatokkal, felfrissült, kreatív hittel ajándékozhat meg minket. Így nemcsak a paksi erőmű energiája juthat el távoli településekre, hanem a paksi találkozó, a paksi kézfogás is új lendületet adhat országszerte a kisebb-nagyobb evangélikus gyülekezeteknek.

Ezzel a reménységgel folynak a találkozó tartalmi és technikai előkészületei. Ebből szeretnék most néhány gondolatot megosztani olvasóinkkal, kérve, várva a hozzászólásokat, javaslatokat. Így a paksi találkozó már most, februárban elkezdődhet közös gondolkodásban, véleménycserében, tervezésben, felhasználva a különböző kommunikációs eszközöket a levéltől a telefonon át az e-mailig.

Nem keveset küszködtünk a találkozó mottójának megtalálásával, hiszen ez – bizonyos tekintetben – aktuális irányjelző egyházunk életében. Emlékezzünk a korábbi találkozók lózungjaira, vezérgondolataira: *„Krisztus közöttetek van” (Paks, 1997); „Nyitott ajtót adtam eléd”* (Csömör, 1999); *„Kelj fel, és járj!”* (Orosháza, 2001); *„Gyógyulást a világnak!”* (Székesfehérvár, 2003).

Remélem, jól érzékeljük, hogy napjaink sokszorosan megosztott társadalmában feszültségeket, görcsöket oldó evangélium lehet a jézusi békesség meghirdetése. Ez nem a gyáva megalkuvások hazug álbékessége, hiszen a Bibliában a békesség mindig szervesen kapcsolódik az igazságossághoz. Nem másfél napos fegyverszünetkötést akarunk elérni Pakson, hanem valódi kéznyújtást, kiengesztelődést, Istennel és egymással való megbékélést, amelyből kreatív összefogás, tartós együttműködés születik. A *protestálni* szó legpozitívabb értelmében első renden nem valami ellen, hanem valamiért való tiltakozást jelent! Ez biztató jellé válhat az egész társadalom számára.

A plenáris igehirdetések, fórumok és témafelvezetések mellett szekciókban szeretnénk átbeszélni a megbékélés lehetőségeit életünk konkrét területein: ifjúság, család, generációk, kisebbségek, közelmúlt, társadalom... A közösségépítést sokszínűen próbáljuk segíteni: többek között koncert, színdarab, kiállítás, sőt borkóstoló is szerepel majd a paksi „étlapon”.

Őszintén reméljük, hogy nem csupán „kötelező” záróakkord, hanem a megbékélés, az örömteli közösség átélésének igazi csúcspontja lesz a befejező úrvacsorai istentisztelet – amelyet a Magyar Televízió is közvetít – a Duna-parton. Az „oltártér” egy uszály fedélzetére kerül – a többi legyen meglepetés, de a vízen járás nem lesz feltétele a kommuniónak...

Imádkozzunk, hogy ezen a várva várt nyári hétvégén a paksi atomerőmű közelében igazi lelki erőmű is működjön majd, feltöltve egyházunk népét a megbékélés új életet munkáló energiájával.

*Gáncs Péter*