Ittzés János: Püspöki székfoglaló

Győr / Öregtemplom, 2000. szeptember 23.

*"Rettenetes éjszakáim voltak! Álmatlanul, nyitott szemmel meredtem az éjszakai sötétségbe! - Temettem! - Napokon át mindig temettem. Mérhetetlen nagy koporsóba helyeztem Dunántúli Egyházkerületemet. Összeszedtem minden gyülekezetét, iskoláját, intézményét, régi papok, tanítók, tanárok és világi vezetők seregét. Beléhelyeztem mindezt abba a mérhetetlen nagy fakoporsóba. Azután le akartam zárni annak fedelét. - És ekkor egyszerre a négy égtáj felől nagy zúgás és zörgés hatolt lelkembe. Évszázados temetők megnyílt sírjaiból csontváz prédikátorok, hosszú feketekabátos oskolamesterek, Ógraduált cipelő emberek serege özönlik elő: a föld mélyén pihenő Dunántúl.*

*Eltörölhették a föld felett levő történelmi Dunántúlt, a temetők százaiból feltör a föld mélyén még mindig élo, halhatatlan Dunántúl! Politikai érdekbol lehet új egyházi térképet rajzolni. Könnyű megriasztott papok szájára lakatot verni. Könnyű félreállítani régi hű, rátermett vezéreket, és könnyű helyettük engedelmes bábokat, csinált nagyságokat vezető állásba helyezni! De a múltat nehéz legyőzni! -*

*Hogyan helyezzem el mindezt abba a hatalmas fakoporsóba, melyet Dunántúl számára készítettek? Hiszen saját múltjával se bír az ember, hát még egy egységes történelmi személyiség múltjával! Nem lehet! Hiába, teljesen lehetetlenség! - Végzek a meglévőkkel, újak jönnek helyettük. És a csontemberek kezében Biblia mozdul. És a csontemberek kezében a Bibliából örök isteni igazságok ereje sugárzik! És csontajkukat nem lehet lakattal lezárni! Szólnak. Beszélnek, vádolnak, ítéletet mondanak! Óh, a történelmi múlt félelmessé válik azokra, akik erőszakkal és hazugsággal meghamisítják a történeti valóságot, és elárulják a történelem régi, hamisítatlan igazságait!*

*És akkor hirtelen világosság gyullad lelkem sötétjében. Nem lehet megsemmisíteni egy évszázados történelmi egységet, egy valóságos történelmi személyiséget, melynek létrehozásában Isten Lelke működött. Emberek lerombolhatják, de meg nem ölhetik! Isten nem engedi!*

*Az egyházkerület kivégzésekor nem adtak ki gyászjelentést. Pár soros zsinati határozat az egész, de a mondat végére Isten keze rájegyezte hívő szívek bizodalmát: 'A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGÉBEN!'"1 - Így búcsúztatta, bár reménységben, az 1952-ben lerombolt, szeretett egyházkerületét az azt öt évvel túlélő egykori főpásztora, Kapi Béla püspök.*

**Főtiszteletű rendkívüli és ünnepi Egyházkerületi Közgyűlés!**

**Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak! Tisztelt Államtitkár, Képviselő és Polgármester Urak! Kedves Vendégeink! Kedves Hittestvéreim! Szeretteim!**

Megrázó számomra ennek az órának az ünnepélyessége, bensőségessége, feszültsége, egyházi szolgálatom és életem hátralévő idejét meghatározó elkötelezése. Mert miközben újra átélem, hogy a saját sorsom alakulásáért mondott imádságaim nem hallgattattak meg, és a meg nem hallgatott imádságok kérdései szívemre nehezednek, aközben tudnom kell, hogy sokak, ezrek és ezrek - már előrementek és még élok - imádságaira mondott isteni "igen" ez az óra: a Dunántúli Egyházkerület - Kapi püspök úr által megprófétált és sokak által remélt - feltámadásának, verőfényes delet is ígéro hajnali derengése. Valami elkezdődik...

Hát még ha szívem kettős reménységének harcát feltárom itt! Hiszen magam is vártam, reméltem - már évtizede legalább - ezt az órát. A mögöttünk lévő esztendőben sokszor, álmatlan éjszakákon is imádkoztam azért, hogy jöjjön már ez a nap, - de úgy jöjjön, hogy ne nekem kelljen itt középen megállnom... Hát csoda-e, hogy magamra nézve módosítanom kell az előttem jártakra sokszor mondott szép epitheton ornans-t, - és a Dei gratia episcopus Transdanubiensis (=Isten kegyelméből Dunántúl püspöke) helyett magamat Dei voluntate (=Isten akaratából való) püspöknek kell mondanom?!

Isten kegyelmének, irgalmának ígéretébe kapaszkodom, de akaratának kényszerítő szigorát és - miért is titkolnám - terhét is érzem most szívemen. Lám, itt a példa: aki kiszolgáltatja magát Istennek, annak számolnia is kell azzal, hogy Ő él is hatalmával, és úgy fordítja életünk, szolgálatunk irányát, ahogy mi magunk inkább elkerülni szerettük volna...

Nem tagadhatom tehát: az Isten akaratának való engedelmesség szándéka hozott ebbe a helyzetbe. Ezért nem is mondhatok mást, mint azt, hogy az Ő kezéből veszem püspöki szolgálatom megbízatását és felhatalmazását, méltóságát és terhét. Szeretett Lutherünkkel együtt mondom: "... használj eszközödül, csak el ne hagyj, Uram, mert ha magamra maradok, hamarosan elrontok mindent."

De hogy most már így feltártam szívem titkait, kényszerítő erő sarkall annak megvallására is, hogy a 2000. május 10-e (a választás eredményének kihirdetése) és a mai nap közötti időben hogyan körvonalazódott és kristályosodott ki bennem a rám váró szolgálat Istentől kapott napiparancsa.

Mert hogy minden szolgálatra elhívott kap ilyen parancsot, az nem kétséges. Legfeljebb nem mindenki ismeri fel vagy ismeri el, hogy Isten hatalma és szeretete birtokba akarja venni, és eszközül akarja felhasználni. Éppen az a csodálatos, hogy Isten mindenkinek szán feladatot. Mindnyájunkat be akar vonni az üdvösség tervét céljához közelítő munkájába.

A nemzedékek és a szolgálatra elhívottak - Jézus Krisztus Urunk sóvárgó reménységgel várt visszajöveteléig tartó - láncolatában nekünk is van személyre szóló mandátumunk. Van elhivatásunk és küldetésünk arra, hogy a hit és a kegyelem nekünk adott mértéke szerint szolgáljuk Isten országa ügyét.

Mindig tragédia, törés következik be ott Isten népe, az egyház történetében, ahol a feladatot nem ismerik fel, vagy ha felismerték, előle megfutamodnak. Ez akkor és ott történik, ahol Isten trónfosztottá lesz az emberek életében. Milyen világossá is vált mára, hogy a mögöttünk lévő, de lelki-szellemi rombolásaival máig hatóan mérgező időben Ordass Lajos püspökünk volt az, aki ezt legvilágosabban felismerte. Itt most nincs idő és alkalom arra, hogy az ő életének tanulságait és üzenetét elemezzük, de egy mondatban mégis szeretném elmondani, hogy meghatározó és elkötelező számomra az ő megállásának és mártíriumának példája.

Nehéz évtizedek vannak mögöttünk. Mai nyomorúságaink, hiányaink nagyrészt tegnapi vétkeink keserű gyümölcsei. Ha csak a körülöttünk lévő világ hatásait látnánk meg, a valóság jelentős részét nem vennénk észre. Az életünk alakulásában, bajaiban kétségtelenül tetten érheto sokat emlegetett világfolyamatok (szekularizáció, globalizáció, elvtelen liberalizmus) mellett nem feledkezhetünk el arról, hogy olyan - történelmi léptékkel mérve - közelmúltból jövünk, amikor végzetes fordulat történt egyházunk életében is. Az egyházellenes pártállami hatalom sikerrel tört ránk. Közöttünk partnereket is találva félreállította a törvényes egyházi vezetőket, lerombolta egyházunk évszázados rendjét és intézményeit, és a világi hatalmat is segítségül hívó és azt kiszolgáló sekélyes teológiával megroppantotta a hitvallásos lutheri teológia gerincét.

Magam úgy látom - és tudom, hogy véleményemmel nem állok egyedül -, hogy tíz évvel az ún. rendszerváltás, vagyis a "legvidámabb barakk" kinyílása után sem történt meg még az igazi áttörés, életújulás egyházunk, gyülekezeteink életében. Intézményeink, iskoláink számának - egyébként örvendetesnek is mondható - növekedése, az állammal kötött, számunkra előnyös megállapodások ellenére, tehát a kétségtelenül visszanyert külső szabadságunk ellenére lelkileg mintha tovább csúsznánk lefelé.

Van-e még számunkra reménység? Hiszem, hogy van. És ezen az ünnepi órán, e hatalmas gyülekezet előtt számot is adok a bennem élo reménységről. (1Pt 3,15)

De van itt még valami, amit immár nem halogathatok tovább!

A ma rám bízott szolgálat és a szívemre helyezett felelősség indít arra, hogy mielőtt felvázolnám püspöki szolgálatom alapvetését és programját, megrendülten, de Isten bűnbocsátó kegyelmében bizakodva, megkövessem egyházunk népét, gyülekezeteink tagjait. Különösen is az azokból kiszakadt testvéreinket, a gondjaik súlya alatt magányosan roskadozókat, elárvult és magára hagyott értelmiségünket, a tanácstalanná lett fiatalokat, az emberhez méltó élet perifériájára szorultakat. Mindazokat, akik miattunk, Isten hivatalos szolgái: püspökök és lelkészek miatt, erőtlenségeink miatt gondolhatták gyengének Istent. Hogy nem láthatták rajtunk, nem hallhatták tőlünk, hogy jobban szeretjük és féljük Istent, mint a nyíltan, majd a megszilárdított hatalmának biztonságában egyre taktikusabban egyházrontásra törő hatalmat. Hogy nem látták rajtunk, hogy Isten a mi erős várunk és bizodalmunk.

Személy szerint is bocsánatot kérek szolgatársaimtól, hittestvéreimtől, az egykori Takácsi-Gecsei Társgyülekezet és a Kőszegi Gyülekezet tagjaitól, a velem különféle alkalmakon kapcsolatba került más felekezetű keresztyén testvéreimtől és honfitársaimtól, hogy ha adósuk maradtam Krisztus-hitem megvallásának bátorságával, a jézusi szeretet tetteivel, az élo Isten megtapasztalt hatalmáról és erejéről való bizonyságtétellel, a vigasztaló, bátorító és irgalmas pásztori szóval.

Kyrie eleison!

Reménységem az az Úr, aki ma engem is meghívott asztalához, és akitől én is hallhatom: "... nem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" (Jn 8,11)

Tisztelt Közgyűlés! Kedves Testvéreim!

1947-ben jelent meg az angol methodista Luther-kutató, Philip S. Watson nagyszerű könyve, amelyben reformátorunk teológiáját vizsgálja. E könyvet, pontosabban a címét hívom most segítségül, amikor szeretném egy mondatban megfogalmazni püspöki szolgálatom hitvallását. Kongeniális az a felismerés, amellyel a könyv írója a címbe sűrített rövid mondattal így összegzi reformátorunk teológiájának lényegét: Let God be God, - azaz: Legyen Isten Isten!2 Igen, ez volt és ez marad mindig keresztyén életünk alapkérdése, és szolgálatunk megbízatása is ez: legyen Isten Isten a mi életünkben is!

De ki ez az Isten? Hol van? Ki látta? Hiszen még a biblia is azt mondja, hogy "Istent soha senki nem látta". (Jn 1,18a) Van-e gúnyolódókat megszégyenítő, kétségeket oszlató, bizonyosságot adó, hitükben megfáradtakat, szegény szívünket vigasztaló ismeretünk róla?

Helyzetünk legalábbis kétséges. Hiszen éppen csak átlépni készülünk a dicsőséges és fertelmes, fényes és éjfekete 20. századból az új évezredbe, amikor világháborúk, országvesztés, Auschwitz és gulágok, barna és vörös diktatúra után, az éppen ránk virradó szabadságot új rabság fenyegeti. A koldust és királyt egyaránt táncra perdítő mefisztói szédület örvényében fuldoklunk. A pénzhajsza, az anyagiasság pusztító és önveszto, maradandónak gondolt értékeket, erkölcsöt, hazaszeretetet, barátságokat, családi életet, egyházi közösségeinket romboló kavargása fölött egyre győzedelmesebb az aranyborjú bamba-diadalmas vigyora.

Isten? Ki ő? Van-e más, mint a szédült táncba vonó hatalom? - kérdezik aggódva, csüggedten, önmegadóan sokan. Kérdezik, - és akinek van füle a hallásra, minden kérdés mélyéről hallja a sóvárgást: bárcsak lenne!

Mózesnek könnyű volt. Kétségeinek sziklahasadékából kipislogva ő még legalább megpillanthatta a fenségében elvonuló Mindenható glória-visszfényes hátát.

Még a rászedettségét Istennek felhánytorgató Jeremiás próféta is irigylésre méltó lehet sok kortársunk szemében. Ő még hihette, hogy próbás, sok ellenséggel terhelt szolgálatának, "sorsának sötétlő árnyai közt az Úr szent arca rejtezik."

De még a sötétnek mondott középkor misztikusai is! Ők még mondhatták, hogy lelkük mélyén vár rájuk az Istennel való találkozás, és leejtett szemhéjuk mögött tekintetük Isten létének mélységeit kutathatja. De mit lát a ma magába néző?!

Reformátorunk Istentől rettegő lelkiismerete felett sem volt üres a menny. Félelmek, aggodalmak között is jobb lehetett neki, mint ez a mai "gazdátlan" ég, a "semmi sem biztos", "ki tudja, igaz-e?", "mindegy, hogy miben, csak higgy valamiben!" ingoványa. Meg egyébként is, hogyan keresse a bűnbocsánat, az isteni kegyelem örömét az, aki még azt sem tudja, hogy van-e s mi a bűn.

Egyház? - Hát igen, az erkölcsnek még úgy-ahogy álló, bár egyre ingatagabb bástyája.

Vallás? - de melyik? Hát igen, mégiscsak szüksége van valamire az embernek. Persze, lehetőleg nem az életút közben, hanem majd a végén, hiszen hát az embert mégsem lehet csak úgy elföldelni...

És akkor most azt mondjuk: Legyen Isten Isten a mi életünkben!? Szép tanácsnak tűnik, álmodozó lélekre valló gondolatnak, akár még egy püspöki székfoglaló témája, címe is lehet... - de van-e ma értelme ezzel törődni? Ezért nem adnak semmit a nagy világpiacon.

Testvéreim! Remélem, érzik, szívük mélyén tapasztalják is, hogy minden aggódó, nyugtalan, kétkedő, de még a gúnyos kérdések mélyén is valami mégis-reménységre vágyódás, az "elatyátlanodott" emberszív fájdalma kiált! Hogy a magunk és kortársaink szívéből búvik elő a József Attila-i látomás "oly igen éhes, lompos, lucskos kutyája, - hogy istenhulladékot, istendarabkákat keresgéljen."3

Mégis újra fel kell tennünk a kikerülhetetlen kérdést. A hamis hitek, a megszégyenült vallások, a kiábrándult tömegek, a szélsőségesen rajongó kevesek korában van-e még értelme a "Legyen Isten Isten a mi életünkben is!" jámbor óhaját emlegetnünk?

Van, igen, van! De nemcsak értelme van, hanem ez a dolgunk is! Hát ne tudnánk, hogy ennek a mai világunknak, s benne nekünk magunknak is, nem divat-eszmékre, nem lelki tápszerekre, valláspótlékokra, hanem valóban Istenre, élo, igaz, szívünk bizalmára méltó Istenre van szükségünk! Ahogy egy 20. századi keresztyén testvérünk4 mondta: "Istenre van szüksége [a világnak], aki testté lett, köztünk ütötte fel sátorát, akinek dicsőségét naponta megújulva tapasztaljuk. Vagy a názáreti Jézus, az ács fia az Isten, vagy nem érdekes számunkra."

Itt a válasz. Ki ez az Isten? Ő, aki Jézus Krisztusban emberré lett, közénk jött. Őt hirdetem, az Ő szolgálatába hajlítom szívemet és számat, róla akarok tanúságot tenni. Hiszen 43 évvel ezelőtt megígérte nekem, a kiskamasznak itt ez előtt az oltár előtt, amikor konfirmációi áldó igémmel felvértezve indított útnak, hogy mindenre elég lesz az erő, amit tőle kaphatok. (Fil 4,13) Ő az egyetlen, akinek joga volt mondani: "aki engem lát, látja az Atyát." (Jn 14,9)

Most ismét a már említett Bovet-t idézem: "Azt hogy Jézus csakugyan Isten Fia, nem tudja nekünk egy tudós és egy filozófus sem bebizonyítani, még egy teológusnak sem hihetjük el; ezt kizárólag saját életünkben tapasztalhatjuk meg. A vallások istenei nem tapasztalhatók meg az életben, nem találkozunk velük soha, mivel ők az égben vannak, mi viszont a földön. Ha ezzel szemben Isten testté lett Jézusban, ha az emberek közt járt és megérintette őket húsból és csontból való kezével, és ha forró vére értük folyt a földre, akkor - igen, akkor nekünk is találkoznunk kell vele, meg kell tapasztalnunk Őt, és mássá kell lennünk általa. - De hogyan mehet ez végbe?" - fogalmazza meg végül sokak vágyódó kérdését.

Eszközünk kevés, de mégsem vagyunk fegyvertelenek! Ő maga adta kezünkbe a legerősebb fegyvert, ő bízta ránk a legnagyobb kincset: "kegyelmének dicsőséges evangéliumát".

S ahol Isten trónra ül emberek szívében, egyháza közösségében, ott már nem lesz kétséges, hogy "mi dolgunk a világon". Ott oszlik a "lelkek barna gyásza", ott a Lélek frissítő szele fújja szét a lelki horizontot megülő ködöt, és a "tegyetek tanítvánnyá minden népet" (Mt 28,19) utat, feladatot kijelölő parancsa nem egy lesz az utasítások között, hanem az első és a legfontosabb. A misszió, a Jézushoz vezetés szolgálata, a róla tanúskodás, a parancsa szerinti kiszolgáltatása a szentségeknek lesz a feladat, ami létünknek értelmet ad. Minden ennek van alárendelve, és minden ezért van. Ahol Isten, Jézus Krisztus Urunk Atyja ül papi szívek trónusán, ott nincs tanácstalanság, bizonytalanság. Nem a hivatal, a cím, a nyakban hordott kereszt, hanem a szolgálat minden Jézus-tanítvány szívét ékesíto keresztje az egyetlen méltóságunk. És ha neki úgy tetszett, hogy az evangélium, "az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket" (1Kor 1,21), hogyan jön bárki is ahhoz, hogy új ötletekkel álljon elő. A lehetőségek piaca ma óriási, állítják sokan, - de nekünk csak egy portékánk van, "egy ügyuek" vagyunk, vagyis inkább azzá kellene lennünk ismét. Boldog vagyok, és szívem hála tölti el, hogy reformátor őseink hitében felgyulladt Isten igéjének világossága, és azóta is tanítják nekünk: "Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki." (CA VII.) Nem kellene mást tennünk, csak újra hűséggel és a tanulás készségével fordulnunk a reformátori - és nem félek kimondani: lutheri - örökségünkhöz. Eleget kísérleteztünk már mással, hagyjunk fel a hiábavaló próbálkozásokkal. Meg kell találnunk a módját és gyakorlati lehetőségeit annak, hogy a mögöttünk lévő idő teológiai-ideológiai örökségét a lutheri teológia mércéjéhez mérjük, és az eredményből levonjuk a szükséges következtetéseket.

Isten csak az evangéliumból és az evangéliumért élo egyházban nem trónfosztott!

Tisztelt ünnepi Közgyűlés! Kedves Vendégeink! Kedves Testvéreim!

A régi mondás szerint "a könyveknek megvan a maguk sorsa". Úgy gondolom azonban, hogy nemcsak a könyveknek, hanem az életújító igéknek és a fontos, szép, bölcs mondásoknak is megvan a maguk sorsa. Időnként a keresztje is... Néha örök paradigmává válnak, máskor meg üres mondatok, megjegyezni sem érdemes gondolatfoszlányok ugródeszkájává lesznek.

A tragikus sorsú Martin Luther King "I have a dream...", "Van egy álmom"- mondatát ki ne ismerné, ki ne idézné? Van egy álmom, - mondjuk, és szárnyalni kezd a fantáziánk... Szinte divattá lett álmodni, vízióval rendelkezni, - de legalábbis álmokról és jövő-víziókról beszélni. Nem is vehető igazán komolyan manapság, akinek nincs víziója a jövőről. Még az egyházi zsargonban is súlya van az így kezdődő mondatoknak. Be kell vallanom, nekem nincs vízióm a jövőről. Egyházaméról, egyházkerületeméről sem. Reménységem van, vízióm nincs. Miért is lenne? Van, aki jövőt álmodjon nekünk, és annak megvalósulásáért harcba is indítsa mennyei seregeit. Igen ő, az élo, az irgalmas, a velünk szolidáris, az értünk meghalt, az értünk győztes Úr!

Idézzük csak fel itt az örök-szép jézusi példázatot, a tékozló fiú történetét! (Lk 15,11-32) Csak nem gondoljuk azt, hogy az atyai házat elhagyó, a lecsúszott, az élet perifériájára került, a moslékos vödör után is hiába sóvárgó fiút álmai vagy akár korgó gyomra vitték volna vissza az elhagyott otthonba? Hát nincs ott a történetben a fia hazatérését naponta váró és remélő atya? Én nem tudom másként értelmezni az észre tért fiú feltámadt sóvárgását, honvágyát, csak úgy, hogy az atya szeretetének titokzatos, de valóságos vonzása szülte gondolatát, mozdította lábát, győzte le szégyenkezését. És elindult, és Atyja a nyakába borult örömében, és hazafogadta...

Hogy Isten milyen reménységgel néz egyházára, mit tervez, gondol, "álmodik" felőlünk, ez a kérdés mindig. Mi az egyházat meg nem menthetjük, de hála Istennek, ez nem is a mi dolgunk. Ami a mi dolgunk, abban legyünk engedelmesek, hűségesek, kitartóak és bátrak, s akkor az elég. Az egyház engedelmességével Isten álmait valósítja meg. De az Egyház Ura népe felöli reménységeit nem misztikus álmokban hozza tudomásunkra, hanem igéjében közli velünk. A "lelkiismeretem Isten igéjének foglya" lutheri vallomása ezért nemcsak akkor és ott, 1521-ben Wormsban, hanem mindig és mindenütt a legidőszerűbb, az engedelmesség útját kijelölő, tennivalóinkat meghatározó mondat. És most ezzel az engedelmességre való készséggel veszek sorra - a teljesség igénye nélkül - olyan kérdéseket, amelyeket egyházunk és minden gyülekezetünk életében fontosnak látok.

És ezeken felül is még mennyi, megoldásra váró feladat tornyosul előttünk! De ki győzi ezt? Hogy a püspökök, esperesek, lelkészek magukban nem, az egészen bizonyos. A feladatok, tervek, reménységek számbavételekor hadd kiáltsam: segítsetek! Segítsetek, Testvéreink! - felügyelők, presbiterek, gyülekezeti munkások, hittestvéreink, - mindenki, akinek fontos egyházkerületünk és egész egyházunk megújulásának ügye. Segítsetek! Osszuk meg egymással reménységünk titkait, támogassuk egymást, s főként pedig vegyük szívünkre a tettre is kész felelősséget közös ügyünkért, egyházunkért, az evangéliumért!

Kedves Testvérek!

Ha mondanivalóm jelentősebb részében elsősorban egyházkerületünk és egész Magyarországi Evangélikus Egyházunk életének kérdéseire összpontosítottam is, most tágítani szeretném a kört. És el kell mondanom, hogy szeretettel és a közös hit melegével gondolunk a határainkon túl élo hittestvéreinkre. Azzal a szándékkal, hogy az egyházkerületünket körbefogó országok területén és Erdélyben élo magyar anyanyelvű testvéreinkkel különösképpen, de más nemzetiségű testvéreinkkel is szeretnénk a már meglévő kapcsolatokat tovább ápolni és azokat elmélyíteni.

Még szólnom kell röviden a testvéregyházakhoz való viszonyunkról. Közel 20 esztendős kőszegi szolgálatom idejéből szívmelengető élmények emlékét is őrzöm. S ezek öröme messze meghaladja a súrlódások, a már elvonult vagy éppen újabban jelentkező viharfelhők miatt érzett aggodalmaimat. Engedtessék most meg nekem, hogy talán egy nagyon rövidnek tűnő, de szándékom szerint ezekben a hetekben nagyobb összefüggésekben is értelmezheto mondattal így fogalmazzam meg az ökumenikus kapcsolatainkra vonatkozó gondolataimat: reményem Dominus Iesus, az Úr Jézus, akinek egyedül van hatalma arra, hogy keresztáldozatának és győzelmes feltámadásának erejével hidat építsen közénk, eloszlassa félreértéseinket, késszé és alkalmassá tegyen a kölcsönös kiengesztelődésre. Tapasztalatokra építo meggyőződésem: minél közelebb vagyunk Jézus Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Már előre örömmel és jó reménységgel gondolok a Győrött, de egyházkerületünkben másutt is ránk váró közös alkalmakra református, római katolikus és minden keresztyén testvérünkkel. Közös Megváltónk, az Anyaszentegyház Ura tegye Szentlelkének erejével testvérivé egyházaink kapcsolatait!

Tisztelt Közgyűlés!

Amikor ebben a jeles esztendőben az Úr testtélételének 2000. és magyar államiságunk 1000. évfordulóját ünnepeljük nemzetünk közösségében, hálát adunk Istennek azért, hogy szabaddá vált hazában élhetünk. Népünk életének, hazánk sorsának fontos gondjai a mi szívünket is terhelik, az országépítő munka sikereinek pedig együtt örülünk minden jószándékú honfitársunkkal. Lutheri teológiánk alapján állva számunkra egészen természetes, hogy a hazánk rendjét védő, nemzetünk jó előmenetelét szolgáló kormányzatban a gondviselő Istennek azt a munkatársát lássuk, amelyik tőle kapta megbízatását, és amelyik nemcsak a választók előtt, hanem a Mindenható előtt is számot ad majd megbízatása teljesítéséről. Mi pedig készek vagyunk arra, hogy nemzetünk életének fontos kérdéseiben, mintegy élo lelkiismeretként tanúságot tegyünk arról a rendről, amelyet a teremtő és gondviselő Isten nem az emberi élet megnyomorítására, hanem éppen megőrzésére és gazdagítására adott az emberiségnek. Isten áldása nyugodjék meg hazánkon, nemzetünkön!

Kedves Testvéreim!

Nagy munka vár ránk, emberi erőt meghaladó. Összeszorul a szívem, ha belegondolok. Hát még ha az előttem jártak alakja magasodik elém! Bár arcvonásaik eltűnnek a történelemmé lett évtizedek távolában, de szolgálatuk az az alap, amelyre most újra építkezni kezdünk. Emlékezzünk a Dunántúli Egyházkerület főpásztoraira hálás szeretettel! Túróczy Zoltánra, az Ige átüto erejű hirdetőjére, Kapi Bélára, a kerület lelki arcát meghatározó egyházkormányzóra, Gyurátz Ferencre, a testi gyengeségei ellenére fáradhatatlan pásztorra és iskola-alapítóra, Karsay Sándorra, aki csendesebb évtizedek püspöke volt, Haubner Mátéra, aki nemzetünkért dobogó szívvel még Kufstein vár-börtönét is megjárta, Kis Jánosra, a tudósra, irodalmárra, - és a többiekre. Legyen áldott Isten, aki őket egyházunknak adta, és rajtuk keresztül egyházkerületünket gazdagította.

És most itt állunk a rajtvonalon. Tekintetünket felemeljük, és Istentől erőt kérünk, áldásáért könyörgünk. Bölcsességnek, erőnek, szeretetnek Lelke, légy velünk!

Az Úr 2000. esztendejében, szeptember hó 23-án, lelkészi ordinációm6 30. évfordulója után három nappal, magamat boldogan Isten kegyelme koldusának vallva, egyházkerületünket az Úr oltalmába ajánlva, - püspöki szolgálatomat megkezdem.