Püspöki jelentés 2001
Győr, 2001. október 20.
Főtisztelendő Egyházkerületi Közgyűlés! Kedves Testvéreim!
Amikor három nap híján 13 hónappal ezelőtt itt, a győri Öregtemplomban hivatalosan megkezdtem szolgálatomat, valójában még nem tudtam, hogy mi vár rám. Igaz ugyan, már a hivatalba iktatás felemelően ünnepélyes óráján megrendült szívvel éreztem, milyen erőmet meghaladó a rám váró feladat. De hogy ez az érzés nemcsak az egyszeri ünnepi órához tartozik, hanem a mindennapokban is útitársam, azt most az elmúlt évről való számadás elején megvallani kötelességem. Ebben a nem kis terhet jelentő belső küzdelemben naponta fegyelmező, bátorító és vigasztaló volt azt tudnom, hogy sokan meghallották a korábban is gyakran elmondott kérésemet, és imádkoztak értem, értünk. Köszönöm ezt a támogató háttérszolgálatot minden testvéremnek, és kérem továbbra is.
Szolgálati napló
Jelentésem első szakaszában szolgálati naplómra utalok. Közgyűlésünk tagjai kézben tartják azt a dokumentumot, amelyet most részletekben nem ismertetek, de amely segítséget adhat arra, hogy egyrészt szolgálatomnak a folyamatát kontrollálják, lássák, mi történt szolgálati útjaim során, milyen kötelezettségeim, milyen feladataim voltak. Ebben a szolgálati naplóban a hivatali ügyintézés, intézkedések, levelezések önmagukban is időigényes tennivalóin túl statisztikai szikársággal áttekinthetik tehát, hol jártam, milyen szolgálatokat végeztem, és hogy az egyházkerületünkben végzett szolgálatokon kívül milyen közegyházi és társadalmi kötelezettségeknek tettem eleget. Itt is jelezni szeretném azt, hogy a szolgálati napló fogadónap megjelölése arra utal, hogy ezeken a napokon, rendszerint előzetes egyeztetés után, hivatalomban kerestek meg gyülekezeti küldöttségek vagy egyes személyek. Néhány szempontot külön kiemelek. A szolgálati naplómban időnként – közel sem olyan gyakran, mint ahogy szerettem volna – látható, többnyire helység megjelölése nélkül (a helységneveket a szolgálati naplóm kézírásos formában természetesen őrzi) az „istentisztelet látogatás” bejegyzés. Ez arra utal, hogy ilyen alkalmakon egyházkerületünk gyülekezeteibe úgy mentem el előzetes jelzés nélkül, hogy részt vettem gyülekezeti alkalmakon, istentiszteleteken. Tanulságosak és a gyülekezetek helyzetéről hitelesebb képet adóak voltak ezek a látogatások. Amennyiben rajtam áll, és erőm engedi, az ilyen jellegű látogatások számát gyarapítani szeretném. Meggyőződésem ugyanis, hogy gyülekezeteinket és Lelkésztestvéreim szolgálatát ilyen nem ünnepi köntösbe öltözött órákon hitelesebben ismerhetem meg, mintha csak jeles ünnepi alkalmakon találkozhatnék hittestvéreinkkel.
Külön szeretnék szólni, a teológiai hallgatókkal való kapcsolattartásról. A most folyó tanévben, mint a teológia felügyelő püspökének, hivatalból is nagyobb figyelemmel kell kísérnem ezt a szolgálatot. De már korábban is, ettől függetlenül is feltett szándékom volt, hogy legalább az egyházkerületünkből való teológiai hallgatókkal gyakrabban találkozzam. Sajnálattal kell jeleznem, hogy kevesebbszer került sor ilyen találkozásra, mint ahogy azt eredetileg terveztem, mégis örömmel tapasztaltam, hogy a néhány találkozónak jó visszhangja volt fiatal testvéreink, leendő szolgatársaink között.
Itt is csak röviden utalok az Országos Elnökségben vagy a missziói és ifjúsági munkát felügyelő püspökként végzett munkára. Az erre vonatkozó bejegyzések megtalálhatóak a szolgálati napló adatai között. A szűkszavú megfogalmazás helyenként meglehetősen időigényes kötelezettséget takar.
Tisztelt Közgyűlés, szolgálati naplómmal, tevékenységemmel kapcsolatban kész vagyok minden kérdésre, észrevételre válaszolni. És nyitott vagyok minden segítő bírálat meghallására is. Azt kell még külön megjegyeznem, hogy a millenniumi év különféle rendezvényei és alkalmai nemcsak feladatokat és elfoglaltságot jelentettek, hanem alkalmat adtak arra is, hogy állami, megyei és helyi önkormányzati vezetőkkel találkozzam, és osztozzam a kisebb-nagyobb közösségek örömeiben. Ezek a találkozások az egyházkerületünk gyülekezeteivel való megismerkedés folyamatát is intenzívebbé tették első szolgálati évemben. Törekednem kell, és szeretném is, a millenniumi év ünnepi programjainak leterheltsége nélkül ezt az ismerkedés- és találkozássorozatot még erőteljesebben folytatni.
Millennium
Az elmúlt esztendőről szóló számadás élére kívánkozik a millenniumi esztendő eseményeire való rövid értékelő emlékezés. Mindannyian tudjuk, hogy egész hazánkat átfogó módon sokfelé sokszínűen emlékeztek meg kisebb-nagyobb közösségek, intézmények, kis falvakban és városokban lakó honfitársaink erről a jeles évfordulóról. A keresztyén magyar királyság születésének ezredik és a keresztyénség történetének kétezredik évfordulója valóban sokak szívében visszhangzó ünnepsorozatot jelentett. A mögöttünk álló keddi nap estéjén személyesen találkozhattam Nemeskürty István millenniumi kormánybiztossal. És miközben elmondta, hogy belefáradt az elmúlt esztendő programjainak szervezésébe, a küzdelmekbe, harcokba, szeméből mégis derű és jó reménység sugárzott. Van néhány kritikus észrevételem is az elmúlt esztendőben történt eseményekkel kapcsolatban, mégis azt gondolom, hogy a millenniumi kormánybiztosnak igaza volt. Ez az ünnepségsorozat sok közösségünk belső kohéziós erejét növelte és erősítette. És ha a széthulló kéveként élő magyarságunkban csak ennyi haszna lett volna ennek az esztendőnek, már az is ok lenne a hálaadásra és az örömre. Adja Isten, hogy a hétköznapok és az egyszerű munkásévek közepette is az elmúlt esztendő gyümölcseként ápoljuk, erősítsük, megőrizzük és elmélyítsük a közösséget, egyházi, de nem csak egyházi kereteink között.
A jó és örömteli tapasztalatok mellett voltak kevésbé jók és kevésbé örömteliek. Be kell vallanom, volt, amikor keserű lett a szám íze az erős, durva, közönséges magyarkodás láttán, és szívesen otthagytam volna egy-egy rendezvényt ilyenkor. Vagy ha különféle egyházi személyiségek hatalmi igényeket megfogalmazó szavait hallottam itt-ott, akkor – függetlenül a felekezeti hovatartozástól – keserűvé tették számomra egyik-másik ünnepi órát. Feltételezhetem, bár remélem, hogy nem sokszor történt, hogy minket, evangélikusokat is megkísértett az ünnepi órák magyarkodó, esetleg hatalommámoros íze és hangulata. Adja Isten, hogy ne ez maradjon meg a velünk ünneplők szívében. Külön említem ebben a körben is azt az országosan kiemelkedő, és az ünnepi eseménysorozatot tulajdonképpen hivatalosan lezáró augusztus 15-i, sajátos hangulatú és nagyszabású esztergomi ünnepet. Ha csak vendégek lettünk volna egy katolikus egyházi ünnepen, nem zavart volna az esztergomi Nagyboldogasszony-ünnep. De mivel hivatalos állami ünnep is volt ez, és mint jó polgárnak, kötelességem is volt az együtt-ünneplés, „Nagyboldogasszony palástja alá” csak megkeseredett szájízzel tudtam bevonulni. (Itt említem meg azt az országosan némelyek nagy helyeslését, mások nagy ellenállását kiváltó – és be kell vallanom, a kormányzat és a miniszterelnök oldaláról nem is igazán értett – gondolatot, hogy augusztus 15., Nagyboldogasszony napja állami ünnep legyen. Ezzel szemben egyetértünk az Ökumenikus Tanács, ill. a két protestáns püspök javaslatával, hogy nemzeti egységet és vallásos polgárok egységét kifejező lenne, ha nagypéntek ünnepe lenne ilyen nappá.
Struktúra és megújulás
Csak az őszinte és nyílt szónak van értelme, ezért az örömteli, ígéretes tapasztalatok mellett szólni kell a gondokról is. Sőt azokról inkább. Voltak feszültéségekkel teli tárgyalások a három egyházkerület többször hangsúlyozott egyenrangúság ellenére is. Előfordult, amikor kifejezett diszkriminációt is tapasztaltunk. Ezt a súlyos mondatot egy konkrét esettel illusztrálom. Az év elején, január folyamán egy két fős finn küldöttség – Risto Cantel főtanácsos és Timo Frilander külügyi kapcsolatokért felelős titkár – egyházunkban járt, és előkészítették Jukka Paarma finn érsek szeptemberben esedékes látogatását. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy hivatalos, távolmaradásomat elháríthatatlan okra hivatkozva kimentő levelemet nem vették figyelembe. Ebből az következett, hogy a ”RESEPTIo” c. finn egyházi információs lapban az előkészítő delegáció beszámolójában ez a mondat szerepel: „Ittzés püspök Győrben fogadta a finn vendégeket, de valamilyen okból kifolyólag nem vett részt a hivatalos megbeszéléseken, Budapesten.”) A győri megbeszélésen meghívtam Jukka Paarma érsek urat és kíséretét egy győri látogatásra, amit az itt lévők köszönettel fogadtak. Ennek ellenére a finn delegáció hivatalos programjába nem került bele ennek a győri látogatásnak a terve. Csak erőteljes jelzés után módosult úgy a finn delegáció programja, hogy abban helyet kapott egy rövid, mindössze néhány órás győri látogatás is. És a már említett cikkben olvasható mondatok után nehéz nem egyfajta diszkriminációs kísérletnek gondolni ezt az eljárást. Felügyelő úrral együtt meggyőződésünk, hogy a ránk bízott egyházkerület tekintélyét, önállóságát néha ilyen rendkívül kínos helyzetekben is védenünk kell. Annál nagyobb öröm volt, hogy a finn delegáció jó hangulatú és egyházunk egésze számára is ajándékot jelentő rövid győri látogatásának részesei lehettünk. Ez az ajándék az a hivatalos engedély és hozzájárulás, hogy a finn egyház közelmúltban megjelent gyülekezeti katekizmusát szerzői jogdíjak nélkül lefordíthatjuk és kiadhatjuk, sőt az érsek úr ígérete szerint segítséget kapunk a terjesztéshez is. Reménység szerint, talán már a jövő évben, minden evangélikus háztartásba ingyen eljuthat finn segítséggel ez a gyülekezeti katekizmus. Lelki, hitbeli megújulásra van szükségünk, ebben lehet segítségünkre ez a kiadvány. Miközben a keret már jobb és egészségesebb, mint amilyen az elmúlt évtizedekben volt, tudjuk, a kép még nincs kész. Sőt, néha az az ember érzése, hogy a kép a vásznon még mindig nagyon töredékes, mozaikszerű.
Itt is el kell mondanom, hogy nagyon sokat jelentett számomra, és lényeges felismeréseket adott közelmúltbeli norvégiai utazásom. Bevallom, korábban is volt bennem némi irigység norvégiai testvéreink iránt. Arra kellett gondolnom: milyen gazdag, milyen sokszínű egyház, milyen önállóak az egyesületeik, milyen erősek a missziói közösségeik, milyen tűz van bennük, és ifjúsági munkájukban, keleti missziójukban, rádiómissziójukban, vasárnapi iskolai-szövetségükben és ki tudja, hány helyen milyen elevenek, példamutatóak. Tudom, van gondjuk, megoldandó problémájuk is elég. (A norvég államegyház sajátos feszültségei pl. mostanában éppen az oslói püspök, Gunnar Staalset körül szikráznak, és ezen túl is vannak előttük tisztázandó, megoldandó kérdések.) És mégis, messzire látszik, hogy vitorlájukat valóban a Szentlélek szele dagasztja. Mitől van ez? Arra gondoltam – püspöki szolgálatom felelőssége alapján is –, hogy az új struktúrában nekünk is el kell kezdenünk a szervezést. Szervezzünk egyesületeket, mozgalmakat, közösségeket! Örültem annak az elmúlt években is, hogy sok minden történt. Önálló munkaágak, egyesületek alakultak, mennyi ígéretes lépés! És mégis, a vitorlák fonnyadtak maradtak…
S most, október első két hetében megértettem valamit. A stavangeri missziói főiskolától elkezdve egészen az oslói gyülekezeti fakultásig 10-15 vagy még több intézményben, közösségben, püspökökkel való megbeszélés közben, talán minden alkalommal előkerült ugyanaz a mondat. „Amit itt látsz, amit itt lát, az az egykori ébredés gyümölcse!” Akkor megértettem. Így építkezik, így épül az egyház: Isten Szentlelke újít meg, és szinte a semmiből új hajtást hoz elő. S a helyzet nem az, hogy mit tervezünk, és utána vágyódunk a tartalomra. Isten munkarendje fordítva van: evangélium, tiszta tanítás, ige, imádság, szentségek, általuk adatik a Lélek, – és akkor majd megépülnek a keretek is.
Struktúra és megújulás? Testvéreim, nincs fontosabb, mint az evangélizáció és a misszió! Minden, ami előkerül országos elnökségi ülésen, gazdasági bizottságban, egyházmegyei kerületi alkalmakon, nagyon fontos lehet, de semmiképpen nem előzheti meg értékrendünkben a kocsi a lovakat. Vigyázzunk tehát! Igen, hirdessük az evangéliumot, erre költsük a pénzünket, ezért tervezzünk, ezért táboroztassunk, ezért hívogassunk, ezért gyűjtögessünk, ezért dolgozzon a Sajtóoszály és – ahol már vannak – a gyülekezeti egyesületek is! Mindent ezért, és főként ezért kell tennünk. Abban a reménységben tegyük ezt, hogy majd – ubi et quando visum est Deo – megzendül a szél is. A sorrend nem cserélhető meg.
Statisztika, népszámlálás
(Tájékoztatásul: betekintésre közgyűlésünk minden tagjának felkínáljuk egyházkerületünk múlt esztendőről szóló statisztikai, népmozgalmi, illetve pénzügyi adatait. Aki akarja, kézbe veheti, megnézheti. A ma délelőtti kerületi presbiteri gyűlésen egyházmegyéink összesített adatait ki is osztottuk.)
El kell mondanom, hogy végignézve a gyülekezeti életről szóló statisztikákat, néhány nagyon kedvező és boldogító adatot is találtam. Meghökkentően és számomra meglepően magas az elmúlt esztendőről szóló adatok között a felnőttkeresztelések és a felnőttkonfirmációk száma. Ezt azért láttam meglepetéssel, mert én a magam gyülekezeti szolgálatában azt tapasztaltam, hogy a 90-es évek vége felé jelentősen csökkent a rendszerváltás után megnyilvánuló érdeklődés a fiatalok és a fiatal felnőttek között. Meg kell ebben a helyzetben kérdeznem, hogy vajon azok, akik felnőttként, talán családfőként, édesanyaként, esetleg gyermekeikkel együtt kérték a keresztelés ajándékát, és jelentkeztek konfirmációra, azóta is számon vannak-e tartva, figyel-e rájuk, törődik-e velük a gyülekezet. Van azóta is rendszeres kapcsolatunk velük? A magam korábbi mulasztásaira gondolva, testvéri szívvel kérdezem meg. És nem csak a lelkészektől. Itt az alkalom, hogy felhívjam a figyelmet a november 3-i egyházkerületi munkatársképző napra, amelynek pontosan az a célkitűzése, hogy a sokszor magányosan küszködő lelkésztestvérek mellé munkatársakat toborozzunk abban a reménységben, hogy meghódítja és szolgálatra elhívja őket Isten Szentlelke. Ők lehetnek azok, aki segíthetnek számon tartani, megkeresni a gyülekezet perifériájára kerülteket. Ők lehetnek jó munkatársaink, hogy a felnőttkeresztségben és konfirmációban részesültekkel folyamatos és intenzív legyen a gyülekezet kapcsolata. A munka rengeteg, a munkás kevés. Azt remélem, hogy az egyházkerületi munkatársképző nap sokakat indít majd szolgálatra.
Külön kell szólnunk az év elején tartott népszámlálásról is.
Mindannyian tudjuk, hogy hosszú viták után végül is fakultatív lehetőség volt arra, hogy a megkérdezettek felekezeti hovatartozásukról nyilatkozzanak. Örömteli, hogy a vártnál sokkal több, 80 %-ot meghaladó volt a nyilatkozók száma. Hangsúlyozottan és nyomatékosan mondom, hogy egyelőre csak előzetes információink vannak. Úgy hírlik, a történelmi egyházak számára nem egyformán kedvezőek az adatok, de számunkra a vártnál jobb eredmény született. A gyülekezeti statisztikák összesített, kb. 250 ezres számához képest több tízezerrel nagyobb, némelyek szerint közel 350 ezer a magukat evangélikusnak mondók száma. Az öröm mellett nagy felelősséget jelentenek ezek az adatok. Meg kell ugyanis kérdeznünk: Hol vannak ezek a hittestvéreink? Hogyan leljük meg, és hogy vonjuk be őket újra gyülekezeteink közösségébe? Mit teszünk, ha kiderül, hogy gyülekezetünk területén jóval többen vallják magukat evangélikusnak, mint amennyit számon tartunk? Itt is, ebben a körben is minden szívet és lelkiismeretet nyugtalanítani akaró szándékkal mondom: mi magunk is vétkesek vagyunk abban, hogy az elmúlt évtizedekben olyan sokan tűntek el, vesztek el egyházunkból. Különféle – sokszor csak anyagias – indokok miatt elmulasztottuk az elköltöző gyülekezeti tagok átjelentését. Hányan vannak, akik elköltöztek valamelyik gyülekezetünkből, de nem érkeztek meg új lakóhelyük gyülekezetébe.
Ha a statisztikai adatokról és a népszámlálásról szólunk, ezekkel a kérdésekkel is szembesülünk. Öröm és aggodalom, „statisztikai eufória” és lelkiismeretet roskasztó létszámhiány – komoly kihívást jelentenek számunkra.
A lelkészi szolgálat kérdései
Röviden szeretnék erről szólni, egyházmegyéink között jelentős különbségek vannak ezen a téren. A Vasi Egyházmegye van a legjobb helyzetben ezen a téren, utána a Somogy-Zalai Egyházmegye jön, majd a Győr-Soproni, Fejér-Komáromi, végül pedig a Veszprémi Egyházmegye következik. Sárbogárd környéke missziói területének gondja nem csak az illetékes fejér-komáromi esperes szívét terheli. Veszprém megyében különösen is Pápa környéke okoz több gondot az egyházmegyei vezetésnek, az ott lévő lelkészeknek. Csak kitartsanak ezek a nehezebb helyzetben lévő gyülekezetek! Amit mi túlterhelésnek érzünk, a gyülekezeteink a lelkészhiány terheként élik meg. Amikor mi úgy érezzük, hogy a gyülekezetek között ide-oda sietve nem győzzük már a munkát, gyülekezeteink azt mondják, hogy a lelkésznek nincs ránk ideje. Amikor mi azt mondjuk, a lelkészek mindenhova eljutnak, ahova el kell jutni, a gyülekezet azt mondja, szemből és hátulról látom az autóját, de beszélgetésre már nem jut idő. Ez most itt a reklám helye: november 3., egyházkerületi munkatársképző nap. Talán, amíg más megoldás nincs, egy-egy gyülekezetben egy friss tüzet kapott szív, egy új munkatárs jelenthet segítséget a nem helyben lakó lelkészt gyakran hiányoló közösségnek.
Iskoláink
Itt most nem akarok szólni külön az évek óta működő iskolákról. Nagy örömmel gondolunk soproni iskoláinkra, máskor pedig aggodalommal halljuk az onnan érkező híreket. A kollégium és a líceum vezetése közötti feszültségek sokaknak okoznak gondot, keserűséget. Az a reménységünk, hogy lassan gyógyulnak majd a sebek. Ezen a helyen is, egyházkerületi közgyűlésünk nevében szeretettel és imádságos szívvel gondolunk dr. Lampérth Gyula igazgató úrra. Gyógyulást, addig pedig a terheket elviselni tudó erőt, kitartó, jó reménységet kérünk a számára. Örömmel jelentem a közgyűlésnek, hogy ebben az évben a Péterffy Sándor-díjat Lampérth Gyula igazgató úr kapja meg a holnapi napon. Gondolunk a győri iskola munkájára, és kívánjuk, hogy az óvodás kortól érettségiig itt járó gyerekek ne csak jó iskolába járhassanak, hanem ez a templom is egyre inkább az övék, a gyülekezet is egyre inkább az ő közösségük lehessen. Isten áldása legyen az itt dolgozó pedagógusokon, hitoktatókon is.
Gondolunk óvodáinkra is, Bakonycsernyén, Celldömölkön, Várpalotán. Igen, mind öröm. Adja Isten, hogy ne csak nevükben legyenek evangélikusok oktató, nevelő intézményeink! Bejelentem a tisztelt Közgyűlésnek, hogy tegnap megalakult a kőszegi Evangélikus Mezőgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola Igazgatótanácsa. A novemberi országos közgyűlésig még csak ideiglenes jelleggel, de mégis olyan testületként, amely teljes felelősséggel és erőbevetéssel, lelkiismeretén sok feladatot és terhet hordozva szolgálhatja az újraindult kőszegi evangélikus iskolát. Ez az esztendő ott sajátos feszültségekkel teli, hiszen a tavaszi beiskolázási időszakban még önkormányzati volt az intézmény. Emiatt időnként feszültségek generálódnak. Az a reménységem – személyes beszélgetésben ezt az érintetteknek el is mondtam –, hogy minden érdekelt türelmes tud majd lenni. Jövő ősszel pedig, amikor már az evangélikus iskolába jelentkezettek kezdik meg tanulmányaikat, megindulhat az a lelki építkezés, amelynek tervezésére talán ez az átmeneti esztendő – ha jól sáfárkodunk vele – kegyelmi idő lehetne. Itt kérjük az Igazgatótanácsra Isten áldását. Az Igazgatótanács elnöke Vincze Csaba testvérünk lett. (Jelzem, hogy jelen közgyűlésünk feladata lesz még az Igazgatótanácsba delegált kerületi képviselő megválasztása is.)
Hangsúlyozni szeretném: most már ismét miénk a kőszegi iskola – sajátos profillal: mezőgazdasági, kereskedelmi (marketing) képzéssel. Másokkal együtt magam is remélem, hogy megnő az iskola beiskolázási területe. Eddig elsősorban Vas megyéből tudta toborozni a diákokat. Most azonban a somogyi falvakból, a fejér-komáromi kis gyülekezetekből vagy éppen a Bakony lankái közül is úgy mehetnek oda gyerekek, hogy evangélikus iskolába járnak. Reménység szerint ez az iskola sem csak a nevében lesz majd evangélikus. Testvérek, hirdessék, reklámozzák ezt az iskolát, és hívják fel a figyelmet arra, hogy hívja, várja az evangélikus gyerekeket. Más felekezetűeket is természetesen, de azért elsősorban az evangélikusokat.
Szeptember 11, és ami utána következik
Jelentésem utolsó szakaszához érkeztem. Nem szeretném elismételni, amit azóta naponta –egyházvezetői nyilatkozatokban, politikusok szavaiban, testületek állásfoglalásaiban, kelettől nyugatig, északtól délig – hallottunk. De szeretném megosztani testvéreimmel egy sajátos aggodalmamat, felismerésemet. Természetesen, ha mondhatom: természetesen, engem is megdöbbentett, amit láttam. Nem tagadhatom, hogy az első pillanatokban néhány napon belül kirobbanó világháború képe is megjelent előttem. Szívszorító volt átérezni ezt. De elmúlt egy-két nap, és ez az egész szörnyűség és döbbenet valahogy más összefüggésbe került a szívem mélyén. Elkezdtem gondolkodni azon, vajon hogy lehet az, hogy szeptember 11-én megdöbbent a világ, és sok 100 millió fehér tele van félelemmel és rettegéssel. Pedig előtte naponta, évszám, évtizedszám hallotta, látta, hogy nem 6500 ember esik áldozatul éhségnek, kizsákmányolásnak, terrorizmusnak. Mi volt ennek a napnak a különlegessége? Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy túl az egzisztenciális félelmen, egy világhatalom kiszolgáltatottságának élményszerű megélésén, az amerikai nemzet támadhatóságának megélésén, az amerikaiak most értették meg, tapasztalták meg elementáris erővel, hogy őket nem mindenki szereti a világon. Rettenetes felismerés lehet. Talán ez a félelem bujkál a mi szívünk mélyén is. Bár ideológiai köntösbe öltöztetjük: iszlám és keresztyénség, arab világ és Európa, szegények és gazdagok, és mindez igaz. De azért szörnyű rádöbbeni, hogy bennünket, hogy bennünket sem mindenki szeret ezen a világon. S talán nem is egészen ok nélkül. Adja Isten, hogy az esztelen gyűlölet vicsorgó szájába zabla kerüljön! Adja Isten, hogy a tanúságtétel mindig lényegre törő legyen! Adja Isten, hogy az üres bosszúszomj soha ne tombolhasson, hogy az áldozatok békében nyugodjanak, és adja Isten, hogy végre megértse az ember itt, ezen a glóbuszon, ebben a globális faluban, hogy mindig mindenhol fáj, ha valahol valami baj történik ezen a földön. Lehet, hogy hosszú a képzeletbeli idegpálya, de előbb vagy utóbb mindig mindenhol fáj, ha tragédia történik ezen a földön. Adja Isten, hogy az egymilliárdnyi keresztyénség tudjon úgy jelen lenni a világon, hogy magatartása, hiteltelenné válása miatt ne gyűlöljék meg őt magát, de főként megváltó Urát más emberek ezen a földön.
Testvéreim, tisztelt Közgyűlés!
Nagy a felelősségünk. Figyeljünk egymásra, egész egyházunkra! Itt is el kell mondanom: nem gondolhatunk kevesebbet egyházkerületünkről, mint hogy küldetésünk van, feladatunk van, nemcsak a Dunántúl, de egész evangélikusságunk felé is. Adja Isten, hogy így tudjunk só és kovász lenni, vitás kérdésekben példamutató közösség lenni, és így tudjunk jelen lenni a Kárpát-medencei evangélikusság családjában. Isten áldása legyen egyházkerületünkön! Köszönetet mondok dr. Weltler János felügyelő úrnak munkámat segítő, támogató szolgálatáért. Tanúja vagyok annak, hogy országos egyházi testületekben is nagy felelősséggel, ha szükséges volt, nehézségeket is vállalva végezte, amire kerületi felügyelőként vállalkozott. Külön – egész egyházkerületünk nevében – mondok köszönetet Szabó György házgondnok testvérünknek, aki az elmúlt év folyamán, az építkezés hónapjaiban is hűségével, figyelmével, felelősségével vállán és szívén viselte kerületi székházunk sorsát, és egyszemélyes intézményként azóta is gondját viseli.
Köszönetet mondok Menyes Gyula püspöki titkár úrnak, Dombi Éva titkárnőnek, és a székház házmesterének, Pákai Józsefnénak az elmúlt időszakban végzett hűséges munkájukért.
Köszönöm figyelmüket, és kérem jelentésem elfogadását.