Károlyi Lajos

Luther-rózsa

A piarista gimnáziumban tett érettségit követően 1896-97-ben Rómában tanult, majd 1897-99 között Münchenben Hollósy Simon tanítványa volt. 1900-ban telepedett le Szegeden, ahol festőiskolát nyitott. 1910-ben Párizsba utazott tanulmányútra. Hazatérve 1919 karácsonyán a Szegedi Múzeum rendezte meg első gyűjteményes kiállítását. 1918 őszén, Budapesten a Nemzeti Szalonban volt nagyszabású kiállítása, majd a 20-as években többször kiállított Szegeden is. 1922-24 között Olaszországban alkotott (Róma, Firenze, Velence). 1926-ban megnősült, de röviddel ezután, 1927. március 17-én meghalt.

A Közművelődési Palota előtt ravatalozták fel. Barátai, Dinnyés Ferenc festőművész, Móra Ferenc és Juhász Gyula búcsúztatták. Díszsírhelye a szegedi protestáns temető evangélikus részében található. Károlyi Lajos képeit a szegedi Móra Ferenc Múzeumban és a budapesti Nemzeti Galériában is megtalálhatjuk. Nevét utca is őrzi Szegeden.

Juhász Gyula ekképpen írt a "szent életű" festőről, aki még Jasznaja Poljanába is elzarándokolt, hogy példaképével, Tolsztojjal találkozhasson:

"Élete legjavát Szegeden töltötte, ahol a külvárosban élt, a szegények között, egyedül, mint valami Tisza-parti Rembrandt. Magas alakja, hosszú szakálla, sovány aszkétaarca, szelíd tekintete és jóságos szava kedves ismerőse lett az egyszerű embereknek.

Károlyi Lajos nem tartozott soha semmiféle művészeti irányzathoz vagy iskolához. Ő kezdettől fogva arra törekedett, hogy a természet örök törvényeit megértse, és ezeket fejezze ki alkotásain. Míg a nagyvilágban egymást váltották föl a legkülönösebb festői divatok, Károlyi Lajos nyugodtan és zavartalanul kereste az igazságot és nem törődött semmi mással.

Károlyi Lajos képei imádságok, amelyekben egy tiszta és igaz lélek öröme és hálája nyilatkozik meg, alázatosan és áldozatosan" (Széphalom, 1927).

S szintén Juhász Gyula írta Károlyi halála után egy évvel:

1. L.

Egy megdicsőült művész derűs arca Szobám faláról szembe néz velem. Alvás előtt és ébredés után is Ölelkezik vele tekintetem.

S mosolyog, ha szomorú a lelkem És mosolyog, ha örvend a szívem És fényben, árnyban, őszben és tavaszban Csak mosolyog némán és szelíden.

Fejem deres lesz, szemem fénye elhuny, Kifosztanak a gondok, a napok, Elhagynak a remények és barátok, Ő híven őriz, arca rám ragyog.

Egy másik életből mosolyog immár, Mint aki győzött s kinek titka van, De itt hiába mondaná nekem meg, Majd egyszer érte elmegyek magam.

Halála 75. évfordulóján tisztelegtünk Károlyi Lajos emléke és nagysága előtt!

Dr. Szerdahelyi Péter

Forrás: Evangélikus Élet 67. évfolyam 29. szám, 2002. július 21.

Kapcsolódó oldalak:

Károlyi Lajos
Művészet, szerk.: Lyka Károly Tizenkettedik évfolyam, 1913. Negyedik szám p 144-146