Első élményem nagyon régi, 1940-ben, a finn-orosz háború kitörésével kapcsolatos.

Az egész világot megdöbbentette az a területet követelő érthetetlen és értelmetlen háború, amely a kis békés Finnországtól magának területet követelt. Én abban az időben a szegedi egyetem orvostanhallgatója voltam, A későbbi püspök pedig országos gyűjtő-prédikátor körúton járva evangélikus gyülekezeteket gyűjtött a megszállt területről menekült finnek számára.

Túróczy Zoltánt nem akkor láttam életemben először szószéken. Alakja nem sokat ígért. Nem volt robusztus alakja. Engem az indiai Ghandira emlékeztetett. Hangja is hasonló volt, jól emlékszem hangjára, amely mindig kissé élesen csengett. Valahogy olyasféleképpen, mint amikor az orgonista a kísért ének utolsó verséhez ér, benyomja az orgonán a "principál" regisztert. De beszédének tartalma már az első mondatoknál meghökkentő volt, mert mindenki a feladatából következőleg politikai jellegű szöveget várt. Túróczy Zoltán viszont Dávid és Góliát példáját, a mennyiség és minőség, a tömeg és a tartalom párhuzamát érintve prófétai jellegű igehirdetést mondott. Szavait régen elmosta az eltelt fél évszázad. De prófétai tartalma most is a fülemben cseng, s szavait olyan offertórium követte, amilyen aligha volt azóta is a kis szegedi evangélikus templomban.

Próféciája pedig, ím, beteljesedett...

(Megjelent a Dunántúli Harangszó 2002/5. számában.)

Második élményem Túróczy Zoltánnal kapcsolatosan már Erdélyben ért. Ismeretes, hogy a II. bécsi döntés az 1920-ban tőlünk elvett erdélyi területnek északi felét csatolta Magyarországhoz. Én akkor már orvosi diplomám birtokában Kolozsvárott az egyetem fiatal tanársegéde voltam. Így 1941. szeptember 21-én ismét szószéken láttam Túróczy Zoltánt.

A kolozsvári evangélikus gyülekezet "kicsi fehér templomának" szószékén búcsúztatta írói nevén "Végvári"-t, azaz Reményik Sándort, evangélikus költőnket, Erdély reménységét és lármafáját. Az oltár előtt egy csodálatos katafalkon feküdt a költő... A katafalk körül pedig a "ragyogóban" láttuk így nevezték gyűjtőszóval az erdélyi "népviseletet" - az erdélyi lányok és asszonyok soha eddig nem látott mennyiségű és színpompájú koszorúját. Körülöttük ünnepi feketében a megye, a város és az ország vezetőit, a kolozsvári egyetem professzorait, polgári egyesületek tagjait és teljes díszben a kolozsvári hadtest tisztjeit.

Felekezet nélküli, első demonstratív megmozdulás volt Reményik Sándor temetése Kolozsvárott. Minden ház fellobogózva, mindenki ünnepi ruhában, mindenki nemzeti-politikai búcsúztatást várt Túróczy Zoltán ajkáról. Túróczy Zoltán pedig ismét megmaradt a BIBLIA két fedele között; a 130. zsoltárral búcsúztatta a romlandót, és ígérte a romolhatatlant. Megköszönve az Urának lábába kapaszkodó Világító Fáklyát. "Éjjeli Őrszem"-ként búcsúzott Reményiktől: "Várja lelkem az Urat, jobban, mint őrök a reggelt, az őrök a reggelt."

Mert Reményik Sándor valóban "Éjjeli Őrszem" volt a magyar éjszakában. Az Őrszem mindig "adatik", nem a maga elhatározásából áll ki őrhelyére. Parancsnak engedelmeskedik. Azért, hogy övéi nyugodtan pihenhessenek. Azért, mert felelősséget érez a tábor nyugalma iránt.

Nélküle bizony könnyen pogány-átkozódásba, vak irredenta költészetbe futott volna a trianoni éjszakába került magyarság, a soha meg nem alkudó "ahogy lehet" jelszó nélkül..., de ugyanakkor élő tilalomfaként állott aszkéta alakjával azok elé pár szóval: "Eredj, ha tudsz"..., akik nem tudtak magyarok maradni Magyarország nélkül, és nehezen tudták megérteni, hogy "miért hallgatott el Végvári".

Így lett "Éjjeli Őrszem"-ként Reményik magányos ember, és élte le élete végéig annak terhét hordozó utódjaként: a zsoltárírónak... Így lett sokszor "hitetlenül hívő", és könyörgött, mint a bibliai atya beteg gyermekekéért: "Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek"... (Mk 9,24)

Amit pedig a "Kegyelemről" írt, az véres verejték között kiharcolt boldog hitvallás volt. És én ezért tudom így megfogalmazni hatvan év távlatából Túróczy Zoltán búcsúztatójának szövegét, amit megtaláltunk a győri evangélikus gyülekezet levéltárában. A gyászmenet a koporsóval már régen a híres "Házsongárdi temetőben" volt, mikor a vége még a ravatalnál állt, és a hallottakon gondolkodott... Volt min gondolkodnia...

(Megjelent a Dunántúli Harangszó 2002/6. számában.)

Harmadik élményem Túróczy Zoltánnal kapcsolatban az, hogy ő világosan meglátta mindig a különbséget az "organizáció és az organizmus" között... Szervezés és a szervezet között. Pedig Túróczy Zoltán mozgalmi ember volt. A történelem arra is kényszerítette. A visszatért Kárpátalja és Észak-Erdély evangélikusságának és gyülekezeteinek sorsa - mint püspökét - bízta meg ezzel a szervezéssel. S ezt a szervezési feladatot Túróczy Zoltán bámulatos adottsággal látta el, de tudta és szolgálta a keretek között az "organizmust", a lelket is. Bennünk - protestáns fiatalok között - abban az időben két mozgalom ébresztgette a lelket, az "organizmust". Az egyik a gimnázium felső osztályai és az egyetem hallgatói között izzott fel.

Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, rövid nevén a MEKDESZ vagy PRO CHRISTO néven volt ismeretes. Angliából indult el, és jelszava a latin "Ut omnes unum sint" = "Hogy mindnyájan egyek legyenek!" Jézus főpapi imájából egy mondat volt. Erősen ökumenikus jelleggel és evangelizációval. Konkrét célja az volt: "Evangélizálni a diákságot ennek a generációnak életében". Ma azt mondhatnánk rá joggal: Naiv...maximalista... és oppurtunista cél, de én ebben nőttem fel...

Túróczy Zoltán megértette és támogatta ezt a mozgalmat. Nyomai a mai ébredési megmozdulásokban is fellelhetők, a mi gyülekezetünkben is.

Egykori tagjai - mai seniorjai - neves emberek voltak. Meglepődhetünk neveiken: Schulek Tibor a Ludovika Akadémia evangélikus lelkésze, Ittzés Mihály és Danhauser László evangélikus lelkészek, Koren Emil jótollú író és püspöki titkár, Groó Gyula és Nagy Gyula evangélikus teológiai professzorok, Scholz Oszkár egyetemi tanár, Karácsony Sándor, akiből három tanszékre is alkalmas professzort lehetett volna kihasítani, Kiss Ferenc, a szabadegyház tagja, Józsa Márton és Tekus Ottó jól ismert evangélikus lelkészek. És mennyi, de mennyi "csendes-csodás" életű lélek, akik "csak" mindenütt kitűnően megállták helyüket az életben, és formáltak kis közösségeket maguk körül.

(Megjelent a Dunántúli Harangszó 2002/7. számában.)

Negyedik élményem Túróczy Zoltánról prédikációs szolgálatából adódik, mert tartalmában és formájában újszerűen prédikált. Igehirdetése fogalommá vált. Minden prédikációját előre leírta. Akkor is, ha tudta, hogy valami miatt nem kerül előadásra. Prédikációs könyve a "Postillák" néven ma is forgatott mű. Figyelmes olvasói benne sajátos "textus hűséggel" találkozhatnak.

Magyar nyelvünk használata pedig olyan gazdag, hogy fordítói - a képekben adott gondolatait - csak nehezen tudják visszaadni más nyelven. Csodálatosan tudott megtalálni egy-egy textushoz mindig új, meg új gondolatot, friss nézőpontokat. Nem használt kölcsönvett történeteket, hanem engedte beszélni Isten igéjét. Prédikációinak felépítéséhez nem használt paneleket. Alapállását illetően pedig ma azt mondhatnánk beszédeiről: "Pietista" volt! Mert az volt! Irtózott a sablonoktól. Ezért néha meg is döbbentette hallgatóit. Felejthetetlen volt, hogyan vezette be egyszer egyetlen textus-szóval prédikációját. Bibliáját tenyerében tartva kezdte: "Hallgassa meg a Gyülekezet azt a Szent Igét, melyet megírva találunk a Jelenések Könyvének 3. részében..." Egy emberként állt fel a gyülekezet... Túróczy Zoltán pedig kezében a Bibliával, abból csak ennyit olvasott fel: "Íme", s letéve maga elé a Bibliát a pulpitusra, kedvesen biztatta hallgatóit, hogy foglalják el helyüket. A döbbent csendben azután szabadon, közvetlenül, de érdekfeszítően és más hangsúllyal folytatta a jól ismert szöveget: "az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő velem". Újszerűen, bátran, szokatlanul és sokat ígérően fejtette ki a bevezető egyetlen szavának súlyát és értékét, mert utána a laodíceai gyülekezet langymelegségére tért át, amin ha nem változtat a gyülekezet, kiköpi - leköpi (mindegyik igekötő borzalmas Jézus szájából, pedig a szinonímaszótárban még ezeknél is drasztikusabb van!)

Mindenki más sablonnal kezdené a textus kibontását, elmondva, hogy ezt a jelenetet valaki megfestette és az ajtóra kívülről nem festett kilincset, jelezve, hogy azt csak belülről lehet kinyitni. Jézus pedig nem igen szokta rátörni valakire az ajtót, ha éppen az illetővel kíván vacsorázni. Persze azt is megteszi, hogy az őt üldöző Sault kibuktatja a nyeregéből úgy, hogy az egy ideig még a világról való látását is elveszti. Sault még talán támogathatták a földről, de a Lélek már utasítja Anániást, hogy menjen az "egyenes utcába, mert ott valaki imádkozik".

Engem a jelenetben mindig érdekelt, hogy egy ilyen "átképzés", ami most következett, mennyi ideig tarthatott? Mert egy ilyen pogány alapú és görög műveltségű ember azután megírja az egész keresztyén dogmatikát, teológiát, homiletikát 14 levélnyi anyagban. Hármat kétszeri fordulóban is. Szinte az egész Újtestamentumot! Mert ami a "páli levelek" után következik: Jakab, Péter, János, Judás együttesen hét levele szinte csak "függeléke" az éppen kétszer annyi páli leveleknek.

Mélyhitűen biblikus, kiváló prédikátornak ismertem meg Túróczy Zoltánt, az "Ébredés" prédikátorát, aki evangélizációs iskolát teremtett az országban, ezen felül egész életében építgette a finn-magyar kapcsolatokat is.

Valami magabiztos derű is sugárzott belőle és csak a történelem vérzivataros éveiben komorult el. Egyik prédikációját így fejezte be: "Engem eltaposhat a történelem szekere, csak Istennek adassék a végén dicsőség!" Élete vége felé iszonyú kanosszát járt. Perében az ügyész halálos ítéletet követelt. Tíz évet kapott. Börtönéből ennél is hamarabb kiszabadult. Kis batyujával csendben, szerényen bandukolt hazafelé. Mire Nyíregyházán az evangélikus templomhoz ért, már néma csendben tömeg kísérte, kalaplevéve, megrendülten. Túróczy Zoltán szó nélkül tért be a templomba. Letérdelt az oltár előtt és csendben imádkozott, azután szó nélkül hazament. Egész életében semmilyen tisztségre nem vágyott. Csak prédikálni kívánt...