Készülünk a Keresztény Nők Világimanapjára

"Jöjj hozzám a Libanonról, jegyesem, jöjj hozzám, ruháid illata olyan, mint a Libanon illata. Kedvesem termete olyan, mint a Libanon, pompás, mint a cédrusok!"

A bibliaolvasó ember azonnal felismeri ezekben a költői szépségű sorokban Salamon vallomását az Énekek énekéből. Az Ószövetségben 75 alkalommal olvasunk utalást Libanon hófödte hegyvonulatának szépségére, cédru- sainak örökzöld pompájára. Az Újszövetségben kétszer szerepel, hogy Jézus elhagyta Izrael földjét, és a mai Libanon területén járt. Káná-ban egy menyegzőn vendégeskedett Máriával és tanítványaival, itt tette első csodáját. Márk tudósítása szerint Tírusz és Szidón vidékén is járt Jézus, ahol meggyógyította a sziroföníciai asszony leányát.

A 2003-as női világimanap megünneplésére libanoni keresztény asszonytestvéreink hívnak bennünket. Témájuk kérés, sőt kiáltás, mert a Lélek erejére és együtt érző imádságunkra van szükségük nehéz helyzetükben. A 20. század végén (1975-1990) politikai és vallási polgárháború dúlt Libanonban, amelynek sebeit, veszteségeit még ma sem heverték ki. Hagyományainkhoz híven a következőkben velük és országukkal fogunk ismerkedni és készülni a március 7-i imanapi istentiszteletre.

Bevezetőül néhány tudnivaló: Libanon a Közel-Kelet legkisebb országa. Területe 10 452 négyzetkilométer, amely feleakkora, mint Izrael, és jóval kisebb, mint a mi Dunántúlunk. A térképre tekintve nyugaton a Földközi-tenger, délen Izrael, keleten és északon Szíria határolja. Zászlóján piros csíkokkal szegélyezett fehér mezőben örökzöld cédrus látható: Libanon ékessége, népének büszkesége, az erőnek és az állandóságnak jelképe.

Bár a háborúnak vége, az ország földrajzi fekvése miatt lakói állandó bizonytalanságban élnek. Izrael Állam megalapítása óta (1948) több százezer palesztin menekült él az országban. Lakóinak száma 4 millió, akik 18 különböző elismert felekezethez tartozónak vallják magukat. 40 %-uk keresztény: maroniták, görög és római katolikusok, bár vannak protestánsok is az országban. A lakosság 60 %-a mohamedán: síiták, szunniták és drúzok.

Az arab országok közül itt él a legtöbb keresztény, maga az államfő is az. Az ország államformája köztársaság, fővárosa Bejrút. Hivatalos nyelvük az arab, de elfogadott és használt a francia és az angol nyelv is.

Az ország múltját évszázadokon, sőt évezredeken keresztül az egymást követő világhatalmak befolyása formálta és határozta meg. Libanon Ázsia és Afrika ütközőpontjában a Közel-Keletnek ahhoz a részéhez tartozik, amelyet az emberi kultúra bölcsőjének nevezünk. Számos nevezetessége ma az UNESCO kulturális világörökségének része. Aki ma ezen a vidéken jár, szinte ötezer esztendő történelmét kísérheti nyomon a városállamok kialakulásától kezdve az írásbeliség elterjedésén keresztül a tengeri kereskedelem felvirágzásáig.

E táj egyik legősibb települése Úr városa volt, melyet a Biblia Ábrahám származási helyeként említ. Napjainkban homoksivatag borítja ezt a vidéket, de a 20. század eleji ásatások nyomán egy fejlett civilizációjú város romjai kerültek felszínre. Lakói emeletes házakban laktak, kertjeiket az Eufrátesz vizével öntözték, s a város közepén többszintes pompásan díszített templom (zikkurat) emelkedett. A mai Libanon területén a Krisztus előtti 2. évezred során alakultak ki az olyan független városállamok, mint Biblosz, Tírusz és Szidón.

A sumér kultúra emlékeit az ékírásos agyagtáblák őrizték meg a Kr. e. 3. évezredből. A sumér ékírás az írásbeliség alapját képezte, melynek elterjedését a Bibloszban előállított papirusztekercsek (görögül: biblosz) segítették elő. (A Biblia szavunk is innen származik.)

A 2. évezredben Libanon partvidékén egy hajós és kereskedő nép jelent meg, a föníciaiak. Virágzó városokat alapítottak, és bíborszövettel, cédrussal, elefántcsonttal és olívaolajjal kereskedtek.

Nagy Sándor utódai, a szeleukidák a 4. századtól gyakorolták befolyásukat a mai Közel-Keleten, a hellén kultúrát terjesztve. A cédrusfa-kereskedelem újabb kapcsolópontot teremt a Biblia világával: a Királyok I. könyve szerint a Kr. e. 1. században, 961-931 között épült a jeruzsálemi templom. Salamon király Libanonból rendelte meg a templomhoz szükséges faanyagot, s a szakemberi gárdát is innen toborozta.

Ugyanebben a században váltakozva terjesztette ki hatalmát ezen a vidéken Egyiptom, Asszíria, Babilon és Perzsia mindaddig, amíg nyugatról a megerősödött Római Birodalom vette át az uralmat. Romba dőltek a Ptolemaiosz- és a föníciai kultúrák örökségei, az általuk emelt templomok. Egyiptomtól kezdve az egész régiót mint provinciákat tagolta be a nagy Római Birodalom. Így lett Izraelhez hasonlóan Libanon is a birodalom része.

Augustus császár uralkodása alatt, Kr. e. 31-től a közel-keleti térségben két évszázados gazdasági és kulturális fellendülés következett be. Erre az időszakra esik Krisztus születése, mely a világnak erről a tájáról egy új korszakot indított el. A kultúra bölcsője így a kereszténység bölcsője is lett.

A kegyetlen üldözések ellenére terjedt a kereszténység. Pál apostol sokszor megfordult ezen a vidéken, munkája nyomán számos gyülekezet alakult a Földközi-tenger partvidékén.

Konstantinusz császár rendeletével (313) a szabaddá lett kereszténység új lendülettel terjedt tovább. 314-ben Tíruszban alapították meg az első keresztény püspökséget. 395-ben Szíria a Kelet-római Birodalom fennhatósága alá került Libanonnal együtt, ahol az állam és egyház egységet alkotott.

Egy újabb mérföldkő az ország történetében: ettől fogva a bizánci birodalomhoz tartozott ez a terület is. A 7. század közepétől az iszlám terjeszkedése miatt a maronita keresztényeknek menekülniük kellett. Libanon hegyvidékén találtak oltalmat. (Érdekes, hogy a mohamedán drúzok is itt húzódtak meg.)

A 11. században indultak Keletre a keresztes hadak, akiktől nemcsak a mohamedánok, hanem a különböző partvidéki keresztény közösségek is szenvedtek.

1516-tól 1918-ig tartott a török uralom. Az elnyomás az első világháború vége felé volt a legsúlyosabb, amikor a főleg keresztény lakosú vidékeket éhségblokád alá vonták, s százezrek haltak éhen. De ezzel az oszmán birodalom is elbukott. Ez idő tájt érkeztek az örmény menekültek is Libanonba. (Franz Werfel világhírű regénye, a Musza Dag negyven napja erről szól.)

1920-ban Libanon és Szíria francia fennhatóság alá került, mígnem 1947-ben az ország független arab állammá vált.

1948-tól, Izrael megalakulásától kezdve megindult a palesztinok Libanonba való menekülése, amely sok későbbi konfliktus forrása lett.

Libanon nemzetiségi, faji és vallási szempontból sokszínű ország. Ez az adottság azonban konfliktusok kialakulásához vezethet. Az 1975-ben kitört polgárháború gyökerei is mélyebbre nyúlnak vissza. Libanonban 1926-tól alkotmányos demokrácia van, ami azt jelenti, hogy minden egyes etnikai és vallási csoport (18!) egyenlő jogokkal rendelkezik.

Ez az egyenlő részvétel a hatalom gyakorlásában és a politikában könnyen és sokszor sérül. Hiszen nemcsak a keresztények és a mohamedánok között vannak évszázados ellentétek, hanem mindkettőn belül is feszülnek véleménykülönbségek, s ezek is okai lehetnek az összetűzéseknek.

Ezt a belső sérülékenységet külső tényezők is fokozták. Izrael államának megalakulása óta palesztin menekültek érkeztek több hullámban az országba. Ma 400 000 menekültről tudunk, akik táborokban élnek. De nem csupán civilek, hanem fegyveresek is jöttek mind Palesztinából, mind Szíriából. A polgárháborút kirobbantó közvetlen ok 1975 tavaszán következett be, amikor keresztény katonák egy buszmegállóban 27 palesztint megöltek. Ezzel indult meg a fegyveres harc. Két nagy tábor képződött: a "Keresztény Libanoni Front"és a "Mohamedán Nemzeti Mozgalom". Bejrút a polgárháború idején megosztott várossá vált, a keresztények a keleti, a mohamedánok a nyugati részbe költöztek. Az egyes táborokon belül is szakadások keletkeztek. A sikertelen közvetítési kísérletek után Szíria megszállta az ország északi és keleti felét, Izrael pedig a déli részt. Amerika és Franciaország is megkísérelt beavatkozni az eseményekbe, ám nem ért el eredményt. A helyzet egyre inkább elmérgesedett: a szemben álló frakciók változtak, s végül mindenki harcolt mindenki ellen.

Megrázó beszámolókat olvastam a borzalmakat átélőktől. Állandó élelem- és vízhiánytól szenvedtek, vagy a fertőzött víztől kisgyermekek százai pusztultak el. Családok szakadtak el egymástól, mindenki állandó bujkálásban és rettegésben élt. Végül 1989 őszén a szaúd-arábiai Taifban létrejött egy találkozó, melynek eredményeképp egyesség született a háború befejezéséről. Voltaképpen katonai és politikai patthelyzet állt elő, amelyben egyik fél sem győzött. 1990-ben végre elnémultak a fegyverek.

A polgárháború, amit csak elveszteni lehetett, százötvenezer ember életébe került. Ötszázezren sebesültek meg, tizenhétezer ember tűnt el, tizenháromezren viselnek maradandó sérüléseket. Másfél milliónyian hagyták el végleg az országot, 12 milliárd dollár az anyagi kár, kilencvenezer otthon pusztult el.

Hogyan élte túl Libanon népe ezt a tizenöt évig tartó pusztító, értelmetlen belháborút? Az ország a 60-as években "a Közel-Kelet Svájca" volt, tőkeerős, virágzó kereskedelemmel rendelkezett, lendületesen fejlődő, pezsgő életű, forgalmas városai voltak. Nyugati turisták ezrei keresték fel vonzó kulturális öröksége, szép fekvése és gazdasági fejlettsége miatt. Ez az ország még ma is a háború nyomait viseli. A tőkét nyugatra mentették, a turisták utazókedve is megcsappant. A szír és izraeli határok mentén felfegyverkezett csapatok őrzik a rendet, a mezőgazdasági területek műveletlenek, a vidéki lakosság elszegényedett. A munkanélküliség 15% feletti. Nem fejlődik az ipar, s az ott dolgozó munkások sem keresik meg a megélhetéshez szükséges pénzt. Sok diplomás és fiatal még ma is elhagyja az országot. Az egyik egyetem dékánja keserűen jegyezte meg: "Fiataljainkat a külföldnek képezzük ki, és a legfájdalmasabb, hogy a költségeket is mi fizetjük." 25 év alatt Libanon elvesztette lakosságának egyharmadát. A kivándorlók 62%-a fiatal, és nagyobb részük férfi. Így veszítik el a keresztényeket is: 1975 és 2002 között a keresztény orvosok egyötödét, százával a jogászokat, professzorokat, írókat. Dél-Libanonban ennél is rosszabb a helyzet: a keresztény családok 76%-a hiába keresi megélhetését, ezért inkább emigrál.

Ebben az országban nemcsak az állam helyzete tűnik reménytelennek, de a kereszténység jövője is kérdéses.

Libanon - egy kis ország, egy ország - telve szépségekkel a Földközi-tenger partján, egy ország - amelynek cédrusaiból épült a jeruzsálemi templom, egy ország - amelynek útjain Jézus járt, egy ország - ahol az iszlám elterjedt, egy ország - ahol keresztes lovagok hódítottak, egy ország - ahol sok vallás követője él együtt, egy ország - ahol összeomlott az egyensúly, egy ország - amely a nagyhatalmak játékszere, egy ország - amely "konkurenciája" a különböző istenhiteknek, Libanon - egy kis ország telve szépségekkel a Földközi-tenger partján.

Az imanapot előkészítő programfüzetben olvastam ezt a költői, rövid és mégis mindent magában foglaló "történelmi áttekintést" Libanon múltjáról és jelenéről, mely egyúttal választ is ad a sok meglévő feszültség forrására.

Vallások "családfája"

A következőkben elsősorban a Libanonban található különféle vallásokat szeretném röviden bemutatni.

Mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznom, hogy Libanonban az egyes emberek élete úgy tagolódik be a társadalomba, hogy mindenki egy kis család, egy nagycsalád, egy törzs és végül egy vallási közösség tagja. Más szóval identitásukat az határozza meg, hogy valaki protestáns, maronita vagy éppen mohamedán családból származik. Ez már gyermekkorban, az iskolaválasztásnál is megjelenik, és folytatódik a tradicionális társadalmi kapcsolatok ápolásával és a párválasztással.

A konzervatív mohamedán vallás még ma is tiltja a vegyes, keresztény-muzulmán házasságokat.

A vallási közösség, amelyhez a család tartozik, sokkal döntőbben befolyásolja a társadalom életét, mint a nyugati országokban. A keresztény egyház is meghatározó szerepet vállal az iskolai nevelésben és a szociális ellátásban. A katolikus egyházak 5 egyemet, 350 magániskolát tartanak fenn, amelyekben 150 000 keresztény, 50 000 mohamedán fiatal tanul, és 32 000 tanárt képeznek. A politikai hatalom a vallási közösségekre épül, ezek békés együttélése garantálja az ország jólétét. Az államelnök mindig a maronita egyház tagja.

A keresztények évszázadok óta együtt élnek a mohamedán közösségekkel. Jól példázza ezt, hogy templomok és mecsetek legtöbbször egymás mellett állnak. A közös múlt, az arab nyelv és kultúra az alapja mindennek.

A kereszténység

A Libanonban immár kétezer éve honos kereszténység legfőbb meghatározói a Szentföld közelsége, az őskereszténységgel való kontinuitás, a máig élő őskeresztény liturgikus formák, a szent helyek őrzése és a keresztény mártírok emléke.

Kezdetben két fontos keresztény központ volt: Jeruzsálem és Antiókhia, mint a hellenista görög nyelvű és a szír hátterű, arám nyelvű közösségek városai. Így alakult ki később a görög-ortodox egyház Bizáncban és a szír ortodox egyház Antiókhiában. Ez utóbbiból származik az úgynevezett maronita egyház, mely nevét az alapító Marion szerzetestől kapta, és a 7. században Libanon legnagyobb és legbefolyásosabb egyháza lett. Az arabok terjeszkedésével a maronitákat elűzték Szíriából. Libanon hegyvidékén találtak menedéket, ahol számos kolostort építettek. Később a maroniták unióra léptek Rómával.

A keleti ortodox egyháznak több ága van: a görög ortodox, a szír ortodox és az örmény ortodox egyházak. Ez utóbbiak 1915-ben a török üldözések idején menekültek el hazájukból.

Libanonban protestáns felekezetek is vannak. A 150 évvel ezelőtt indult amerikai és európai missziói munka nyomán Bejrútban és másutt is evangélikus, illetve presbiteriánus gyülekezetek alakultak. Jelentős szerepük van az oktatásban: a híres bejrúti egyetemet is a presbiteriánus misszionáriusok alapították.

Az ökumenikus mozgalmak hatására 1974-ben megalakult a Közép-keleti Egyháztanács, amelynek 1990 óta minden libanoni keresztény felekezet tagja.

Szeretnék újra visszautalni azokra a károkra, amelyeket a polgárháború a keresztény közösségekben okozott. Óriási kivándorlási hullám indult meg: Libanonban a keresztények száma 45%-ra csökkent. Ma a világ minden táján élnek libanoni keresztények: Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, Nyugat-Afrikában és Nyugat- Európában. Ezért vált kétségessé szülőföldjükön a kereszténység jövője.

A mohamedanizmus

Libanonban a mohamedanizmus három csoportja él együtt a keresztényekkel: a szunniták, síiták és a drúzok.

A szunniták. Ez az irányzat az iszlám 622-es térhódításával ért el Libanonba. Csapataik megszállták a Bekaa völgyét, a tengerparti városokat, Tripolit, Bejrútot, Szidónt és Baalbeket. Szokásaik, vallási kötelezettségeik, tradícióik és hitük Mohamed tanítására épült, de tiszteletben tartották a szájhagyományokat - az ún. szunnát - is. (Nevük innen származik.)

A szunniták főleg városokban élnek, a középső és felső társadalmi körökhöz, a gazdag réteghez tartoznak. Kevés gyermekük van, ezért számuk is alacsony. A lakosság 20%-át teszik ki. Kézművességgel és kereskedéssel foglalkoznak. Az asszonyaik az északi vidéken inkább a háztatásokban dolgoznak, a városokban azonban egyetemet is végeznek, és hivatást vállalnak. A maronita államelnök mellett a miniszterelnök mindig szunnita. A polgárháború idején a szunniták a keresztények ellen, a palesztinok mellett harcoltak. A palesztin menekültek 90%-a szunnita.

Síiták. Az előzőkkel ellentétben a síiták a 8-10. századig több hullámban érkeztek Irakból. Jobbára földműveléssel foglalkoznak, Dél-Libanonban a Bekaa völgyén és Nyugat-Bejrútban élnek. Számuk gyorsan növekszik, minden családban sok a gyermek. A mohamedán vallási közösségek közül ők vannak a legtöbben, a lakosság 33%-át teszik ki. Szociális ellátottságuk alacsony. ők az első három kalifát nem tekintik Mohamed törvényes utódainak, csak a próféta tanítását fogadják el, a hagyományokat elvetik. (A síita szó a Siat Ali: Ali kalifa pártja kifejezésből ered.)

Meg kell említenünk egy szervezet nevét, melyet a napi politikából mindnyájan ismerünk: Hitzbollah (Isten pártja). A szintén síita irányzathoz tartozó tömörülés 1982-ben, az izraeli invázió idején alakult, és Dél-Libanon felszabadításáért harcolt. A polgárháború végén a mozgalom kettévált: egy katonai és egy politikai ágra. A Hitzbollah intenzív szociális munkát végez - kórházakat, árvaházakat, rehabilitációs intézményeket, iskolákat alapít és üzemeltet -, éppen ezért a sokat szenvedett nép támogatását élvezi.

Drúzok. Megalapítójukról, Daraziról nevezik magukat. Kialakulásuk 1010-re nyúlik vissza. Egy egyiptomi irányzathoz tartoznak, tanításukban keverednek a gnosztikus, platonista elemek, de a lélekvándorlásban is hisznek. A mohamedanizmus szakadár ágához tartoznak. Számuk kicsiny, a lakosság 4%-a.

A polgárháború idején a drúzok a szunnitákkal együtt harcoltak a keresztények ellen. Shuf vidékén sok keresztény falut romboltak le, és űzték el lakóikat. A polgárháború elmúltával a kormányzat elrendelte a lakosság visszatérését, s megindult a falvak újjáépítése.

1993-ban a maronita püspök karácsony ünnepére meghívta a drúzokat, és együtt ünnepeltek. Ez a gesztus a jövőbe mutat: az ellentéteket békés úton lehet elrendezni. Ma a drúzok és a keresztények együttélése jó úton halad.

Bár az arab államok közül a libanoni nők kapták meg elsőként a választójogot, és viszonylag nagyobb a szabadságuk, mint a környező államokban, évszázados hagyományok, írott és íratlan törvények korlátozzák őket életük során.

Mindez már a születéssel kezdődik. A szülők kitörő örömmel fogadják az újszülött fiút, kényeztetik, dicsérik, teljes szabadságot biztosítanak neki, magániskolába járatják, hogy jövője megalapozott legyen. A lányokra ugyanez nem érvényes. Nevelésükben a legfőbb szempont, hogy egykor jó és előnyös házasságot kössenek, háziasszonyi feladatukat maradéktalanul teljesítsék, és jó anyákká váljanak. A törvény ugyan 12 éves korukig kötelezi őket a tanulásra, de azután anyjuk mellett várják őket a háztartás teendői. A lányok házastársát a szülők és a "jóindulatú" rokonság választja meg. Nekik szinte semmi beleszólásuk nincs abba. S ha a házasság mégsem sikerül, és férj hűtlensége, brutalitása vagy más ok miatt az asszony fellázad, és válni akar, visszamehet a szülői házba, de gyermekeit nem viheti magával. Sőt saját családja is ellene fordul, mert "szégyent" hozott rájuk, ártott jó hírnevüknek. A mohamedán törvények tiltják a vegyes házasságot.

Sok mindenre fényt derít ez a régi mondás: "Egy asszony csak kétszer hagyhatja el otthonát: amikor férjhez megy, és amikor meghal." Mohamed próféta az asszonyok engedelmességéért cserébe túlvilági jutalmat ígér: " A paradicsom az anyák lábai előtt hever."

A polgárháború után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A nők megszólaltak, és ma már megfogalmazzák elgondolásaikat, céljaikat. Tanulnak, és hivatást választanak. Van, aki úgy dönt, hogy nem megy férjhez, mivel a férfiak ragaszkodnak a tradicionális családképhez, amelybe nem fér bele a nő házon kívüli feladatvállalása. Ezek a nők maguk tervezik meg jövőjüket. Bejrút utcáin, kávéházai teraszán ma már gyakran látható, ahogy fiúk és lányok kísérő nélkül, felszabadultan beszélgetnek. Ez azelőtt elképzelhetetlen volt. A meglévő törvény ellenére napjainkban a különböző felekezetű fiatalok szabadon választják meg párjukat, és inkább külföldre mennek (pl. Ciprusra), ahol érvényes házasságot köthetnek.

Az egyiptomi írónő, Naval Saadawi évtizedek óta harcol az arab nők jogaiért. ő írta le ezt a figyelemre méltó mondatot: "A küzdelem nem egyszerűen azért folyik, hogy a nők arcáról, hanem hogy a gondolkozásukról kerüljön le a fátyol." Egy másik vélemény pedig így hangzik: "Számomra a hallgatás a fátyol, a valódi fátyol az, ha egy asszony nem tudja magát kifejezni, nem tud problémáiról beszélni." Mindez érvényes a libanoni asszonyokra is. Megkapták ugyan a választójogot, mégis a modernizációs folyamat a gondolkodásban csak lassan megy végbe. E. Nasrallah "Szeptemberi madár" című önéletrajzi regényében így ír: "Napról napra, reggeltől estig apám és anyám, szomszédaim vettek körül, akik lépteimet vigyázták, és lélegzetvételemet is számolták... Nem akartam az életemet ezek között a szűk határok között leélni. Csak szabadságra és függetlenségre vágytam. Álmaimat és gondolataimat mindig falum határai korlátozták. A szigorú szokások legyőzhetetlen falakat emeltek, amelyek magatartásomat pontosan előírt vágányra terelték. Miért kellett volna vágyaimat és álmaimat porba ejtenem, és a szűk falak között eltemetnem?"

A gyakorlatban még kevés dolog történt a nők hátrányos megkülönböztetésének eltörléséért, bár ennek érdekében már törvény is született. 120 női szervezet dolgozik azon, hogy a törvény a mindenna-pokban és az egész társadalomban megvalósuljon. Még mindig csak az apa biztosíthatja a gyermek libanoni állampolgárságát. A nőknek kevesebb lehetőségük van arra, hogy betegség esetén segítséget kapjanak. Érdekes, hogy a keresztény nők egyenrangúan örökölhetnek a férfiakkal, míg a mohamedánok még nem. 1997-ben megalakult a Libanoni Tanács, amely az erőszakot elszenvedett nők védelmében emelt szót. Biztatják is az asszonyokat, hogy ne hallgassanak, hanem keressék fel őket telefonon vagy élőszóval segítséget kérve.

Külön kell szólnunk arról a segítő munkáról, amely a menekülttáborokban folyik. Az ENSZ és a német női imanap támogatja a menekülttáborok 46 segélyszervezetét. Azokat a palesztin menekülteket kell elsősorban segíteni, akiknek már a harmadik nemzedéke él a táborokban. Ezeket írni, olvasni tanítják, szakmákat adnak kezükbe, ébren tartják hagyományaik őrzését különböző tanfolyamok szervezésével. Segítenek abban is, hogy a táboron belül kis kereskedéseket hozzanak létre, s így némi jövedelemhez is jussanak.

A libanoni asszonyok helyzete ma sem könnyű. De talán lassan körvonalazódik a jövő.

Keveháziné Czégényi Klára

Forrás: Evangélikus Élet