Johann Sebastian Bachról a Nyitott ajtók című evangélikus magazinműsorban (Szombathely, 2000. április)

Johann Sebastian Bach, a legnagyobb evangélikus zeneszerző, 1685-ben született Eisenachban és 1750-ben halt meg Lipcsében. Ebben az évben ünnepeljük tehát halálának 250. és születésének 315. évfordulóját. Ez a kettős ünnep különleges alkalom arra, hogy Bach tevékenységének kevésbé ismert területeiről is szót ejtsünk.

A Bach név Thüringiában évszázadokon keresztül szinte a muzsikus szó szinonimája volt. A család tagjai generációk óta templomi és városi zenészként tevékenykedtek. Johann Sebastian a család legjelentősebb tagja. Géniuszában a kiemelkedő zenei előadóművész a legmagasabbrendű alkotóképességgel párosul. Bár csaknem legendás hírnevét életében virtuóz előadóként szerezte, egyedülálló zenetörténeti helyzetét zeneszerzői tehetsége és teljesítménye biztosítja.

Bach szülei legkisebb gyermeke és 10 éves korában árván maradt. Johann Christoph nevű bátyja fogadja magához, aki az édesapa mellett Sebastian tanára volt. 15 évesen a lüneburgi gimnázium diákja, ahol a kóruséneklésben és a vonós játékban gyakorolhatta magát. 18 éves korától templomi orgonistaként keresi a kenyerét Arnstadtban és Mühlhausenben - itt keletkezik orgonaműveinek nagy része. 1707-ben feleségül veszi unokatestvérét, Maria Barbara Bachot, akitől hét gyermeke születik, és aki a művek kéziratainak tisztázásában is nagy segítségére van. 1708-tól 1717-ig a weimari hercegi udvarban orgonista és karmester, 1717-től 1723-ig pedig Köthenben, Leopold herceg szolgálatában állt, ahol kantáták, hangszeres és zenekari művek írása volt a feladata.

1720 nyarán Maria Barbara hirtelen meghal, és Bach özvegyen marad négy élő gyermekével. 1721 végén újból megnősül, Anna Magdalena Wilken énekesnőt veszi feleségül, aki a muzsikálásban is méltó partnere, és emellett 13 gyermeket hoz a világra.

1723 nyarán Bach Lipcsébe távozik, hogy betöltse az evangélikus Tamás-templom kántori állását, és ezzel együtt a városi zeneigazgatói posztot is. Haláláig, 27 éven keresztül felügyeli a város négy templomának zenei életét, tanítja a Tamás-iskola diákjait, szervezi a Collegium Musicum hangversenyeit, hétről-hétre komponálja és betanítja az istentiszteleten elhangzó kantátákat. Számunkra életének ez a szakasza a legfontosabb.

Bach ezzel a tisztséggel a város legmagasabb rangú zenésze - a lipcsei állással járó kötelezettségek összehasonlíthatatlanul változatosabbak és magasabbrendűek voltak, mint bármely eddigi munkahelyén. Tevékenységének középpontja a vasárnapi istentiszteletekre és egyházi ünnepekre szánt "Hauptmusik" ("főzene") megalkotása volt, olyan kantáták írása, amelyeknek szövege az adott ünnep kijelölt szentírási igeszakaszaihoz kapcsolódott. Bach példa nélkül álló zenei vállalkozásba fogott: viszonylag rövid idő alatt az egyházi év alkalmaira öt teljes kantáta-ciklust komponált, egyenként körülbelül 60 kantátával.

Sajnos a művek egyharmada elkallódott, de a megmaradt 200 kantátában feltárul előttünk egy rendkívüli világ. Az a mód, ahogyan Bach a bibliai ige mondanivalóját megragadja, az a mély teológiai tudás és istenhit, amely által a zene igehirdetéssé válik a szertartáson belül, egyedülálló a zenetörténetben. Döbbenetes hatású, ahogyan mindig megtalálja a legjobban odaillő hangszerösszeállítást, énekes szólistát, zenei motívumot. Minden kantáta egy korállal - gyülekezeti énekkel - zárul, amelyet a korabeli hívő bensőségesen ismert, tehát személyes hitét érezhette kifejeződni benne. Így nem csupán hallgatóként, hanem lelkileg aktívan volt részese az előadásnak. De nem csupán a kantátákkal "prédikál" Bach: a Máté- és János-passió, a h-moll mise, a motetták, az orgonára írt korálfeldolgozások mind az tükrözik: szerzőjük alaposan ismeri a Szentírást, és hite napról-napra megharcolt, megedzett istenhit, mely minden próbát kiáll.

Mert Bach élete harc volt. Harc a középszerűség, a pongyolaság, a rendetlenség és a zsarnokság ellen. Kora legműveltebb muzsikusát kenyéradói nem becsülték. Másokat favorizáltak és a zene fejedelmének gyakran kellett megaláztatásokat is elviselnie. Ha ezt tudjuk, még inkább példaértékű az a fegyelem és kitartás, ahogyan napi feladatait, az istentiszteleti szolgálatokat ellátta, és e rengeteg elfoglaltság közepette "ráadásul" remekműveket alkotott.

Fogadjunk szót a kései utódnak, Robert Schumann-nak, aki arra buzdított: Bach zenéje váljék napi szükségletünkké, amely megtisztít, feloldoz és gyönyörködtet.

(Ecsedi Zsuzsa)