Kedves Szolgatársak!

Jó lenne, ha a nagy elôadások helyét lelkészkörökben egyre inkább a rövid, lényegre törô bevezetô utáni beszélgetés foglalná el. Gondolom, mindenki számára rossz emlékűek azok az egykori papi gyűlések, amelyeken mindig csak felülrôl lefelé beszéltek, s visszafelé pedig legfeljebb elôre megrendelt hozzászólások voltak. Azt javaslom, hogy a kormány egyházpolitikájáról beszéljünk most így, legyen egy olyan nyitott könyv, amit ott lapozunk föl, ahol nekünk a legérdekesebb. Lehet, hogy vele kapcsolatban nem csak kérdéseik, hanem bírálatuk is van, de ha esetleg támogató megjegyzéseik lennének, azokat is szívesen veszem.

A bevezetônek nem hagyományos módját választom, nem sorolom föl mindazt a nagyszerű és csodálatos eredményt, amit a kormány az elmúlt majdnem két évben maga mögött tudhat a politikában, ezek elég publicitást kaptak, legalább is az egyházi sajtóban. Inkább közelítsük meg a dolgot - miután lelkészek vagyunk itt együtt, és én magam is lelkész vagyok, - a mentális, a lelki része felôl. úgy gondolom, hogy ez az érdekesebb része, de az egyházpolitikai kérdésekre is szívesen válaszolok.

Induljunk ki a különbségtételbôl. A teológiai gondolkodásnak is bevált módszere, hogy az ember a különbségtételeken keresztül jut el a dolognak a lényegéhez. Próbáljuk meg az elmúlt tíz évre visszatekintve meghatározni, mi a differencia specifica-t a jelenlegi kormány egyházpolitikájában. A döntô különbség, véleményem szerint a hozzáállásban van. Az elsô szabadon választott kormány egyházpolitikáját a "természetes szövetséges" viszonya jellemezte a történelmi egyházakhoz. Ennek megvoltak a jó és rossz oldalai. A magától értetôdôségben mindig van valami jó és valami veszélyes, fôleg, ha egy politikai-ideológiai magától értetôdôség nem nyugszik társadalmi konszenzuson. A magától értetôdôség egyértelműen megjelent az akkori koalíciós kormányzó pártoknak a szóhasználatában, jelszavaiban is: "Isten, Haza, Család" vagy "Istenért és a Hazáért". Két karakteres jelszó, ezek azt fejezték ki, hogy ezek a pártok - akik magukat konzervatívnak, kereszténynek tartják - természetesnek gondolják azt, hogy ha Magyarországon a politikai táborok felôl szemléljük a civil társadalmat, akkor a történelmi egyházak az ô oldalukon állnak. Annak idején én errôl a magától értetôdôségrôl a következôt gondoltam, mint a FIDESz frakció párton kívüli tanácsadója: Magyarország - hiába próbáljuk ennek ellenkezôjét néha szinte kínosan nagy számokkal alátámasztani, vagy valamilyen ellentétes benyomást kelteni, - egy szekularizálódott ország. Ez a szekularizáció részben következménye egy természetesnek nevezhetô folyamatnak, és így párhuzamba állítható a nyugat európai fejlôdéssel. Ugyanakkor Magyarországon az erôszakos kommunista szekularizáció volt a meghatározó. Amikor elvettek valamit az emberektôl, nem csak egyházi javakat akartak elvenni, hanem azt a belsô meggyôzôdést és tartást is, amit a vallás jelentett ezen a vidéken Európában. Ennek egyik következménye, hogy ma már a kortársak nagy része számára mindaz, amit az egyház mond, vagy ami az egyházban történik, - akármennyire is próbáljuk szépíteni, - kínaiul hangzik. Emlékszem 1991-ben arra az egyik megbeszélésre, amikor az Emberi Jogi Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság elnöke, Fodor Gábor, aki akkor még Fideszes parlamenti képviselô volt, összehívta az egyházak vezetôit, 30 egyházként bejegyzett szervezet részérôl. Szépen leültette ôket sorba, egymás mellé, Seregély érsek úr mellé éppen odaült egy Krisnás kislány sárga orral, fôkötôvel. A bizottsági elnök azt mondta, hogy mutatkozzanak be, mindenki mutassa be a saját egyházát. Ki hosszabban, ki rövidebben bemutatkozott. Nem a katolikus egyházzal kezdték, és amikor Seregély érsek úrhoz ért a kör, csak annyit mondott, hogy "én a Római Katolikus Egyházat képviselem". Részben megértettem, hogy ô nem volt hajlandó ebben a körben egyházát úgy bemutatni, mint amikor egy terápiás csoportban valaki bemutatkozik, másfelôl viszont azt gondoltam, hogy az érsek úr talán nem tudja, hogy ebben az országban már kisebbségben vannak azok, akik ismerik a római katolikus egyházat. Tehát akár be is mutathatta volna az egyházát. Persze ezt a fajta egalitarizmust sértésnek is tekinthette saját egyháza iránt, talán annak is szánták. Ebben az apró kis történetben számomra benne van az akkori egyházpolitikának a csôdje, amit úgy tudnék jellemezni, hogy süketek párbeszéde. Hiszen nemcsak a társadalom nagy része nem értette, mit mond az egyház, hanem a politikusok nagy része sem értette. A legtragikomikusabb helyzetek egyébként akkor keletkeztek, amikor azt hitték, hogy értik! Akik pedig, azt mondták, tudják, mit akar az egyház, s ezt a parlamentben képviselték, azok sokszor többet ártottak az egyháznak, mint akik azt mondták; mi nem mindig tudjuk, mit akar az egyház, de szeretnénk megtudni. ôk voltak kisebbségben, de számomra ez volt a legszimpatikusabb hozzáállás. A FIDESz meg akarta érteni a helyzetet, és akkor az egyetlen politikai párt volt, mely így közelített a kérdéshez. Egy tanulási folyamatba lépett bele és próbálta megismerni, hogy mi is a jelentôsége az egyházak világának.

Az akkori kormánypártoknak a történelmi egyházak természetes szövetsége egyszerre jelentett politikai, kulturális, és sokaknak spirituális szövetséget. úgy gondolta az elsô kormány, hogy az egyházaknak meg kell adni az eszközöket ahhoz, hogy jó szövetségesek tudjanak lenni. Próbált is erôfeszítéseket tenni egy rossz törvénnyel, az un. egyházi ingatlanokat visszajuttató törvénnyel, aminek a negatív következményeit még mindig látjuk és érezzük. Nagy elônye az volt, amit a funkcionalitás elvének neveztek. Hitéleti vagy közszolgálati funkcióra lehetett ingatlant visszaigényelni vagy támogatást, kérni. Bár ezt az elvet nem mindig tartották be, mégis elindult valami. Ez a folyamat 1994-ben - nem véletlenül - megtört. Egy az egyházaknak jól ismert erô jutott hatalomra, neki is voltak régi, "jó" tapasztalatai arra nézve, hogyan kell bánni az egyházakkal. A Vatikánnal kötött szerzôdés ilyen szempontból is jellemzô momentuma a Horn-kormány egyházpolitikájának, mely arról szólt, hogy azzal a féllel kell megegyezni, amelyik a legerôsebb. S ha vele megegyeztem, akkor a kicsiket, a gyengébbeket, azokat félre lehet tolni.

Nagyon érdekes, hogy az Antall-kormány egyházpolitikáját nagyon sokan konzervativizmusáért támadták. Az ún. szociál-liberális koalíciónak a legjelentôsebb egyházpolitikai tette, a vatikáni szerzôdés, sokkal konzervatívabb (bár ez nem a legjobb szó erre), a harmincas éveket, a háború elôtti tulajdonviszonyokat szem elôtt tartó megegyezés volt, mint az Antall-kormánynak, végsô soron funkcionális alapú, ingatlan visszaadási törvénye. Hornék törekvése az volt, hogy az egyház, amelyik kevesebb ingatlant használ a szolgálatra, és többrôl mond le, helyette elfogadva a pénzbeli kártalanítást, sokkal jobban jár, mint amelyik több ingatlanát használja arra, hogy szolgáljon, közszolgálatot vállaljon. Az utóbbi sokkal kevesebb ingatlana után fog kárpótlást vagy örökjáradékot kapni, és ezért kevesebb pénzeszköze lesz arra is, hogy működtesse, fenntartsa a visszaigényelt ingatlanokban folyó tevékenységet. Az evangélikus és református egyház esetében kimutatható, hogy magasabb arányban vállalnak közszolgálati feladatokat, mint például a katolikus egyház. Feladatvállalásuk az egyház lélekszámához viszonyítva nagyobb, pénzeszközeik, ingatlanvagyonuk pedig (különösen a reformátusoké) kisebb. Persze a Horn kormány nem gondolta betartani a vatikáni szerzôdést. Amikor rögzítették, hogy ugyanazokat a normatívákat kapják majd az állami és egyházi iskolák, már teljesen egyértelmű volt, hogy át akarták alakítani a normatív finanszírozás rendszerét. Az alapnormatíva egyre kisebb százalékot jelentett volna, és más csatornákon, más címeken, más törvényi alapon jutott volna el a pénz az önkormányzati és állami iskolákhoz. így újra csak a fele, kétharmada lett volna az egyházi iskolák finanszírozása. Ebbôl a jelenlegi kormánynak vannak súlyos gondjai, mert a szerzôdést úgy készítették el, hogy nem gondolták végig, jogilag milyen következményekkel jár. Nemzetközi szerzôdésrôl van szó, amit kötelezô átültetni a magyar jogrendbe, és ez két év alatt nem sikerült a FIDESz vezette kormánynak. A mai napig egyébként a minisztériumi apparátusokkal küzdünk a kiegészítô normatíva tekintetében, hogy hogyan is kell azt kiszámolni. Ennyit a második kormány egyházpolitikájáról.

Ahhoz, hogy a harmadik kormány sajátosságát érzékeltessem, fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy mind a két elôzô kormány politikusai a maguk módján jól ismerték az egyházakat, mint politikai és kulturális tényezôt. Ez az ismeret jelenthette azt is, hogy ismerem a politikai ellenfelemet, ilyen volt a Horn-kormány, vagy azt is, hogy ismerem a politikai szövetségeseimet. A harmadik szabadon választott kormány egyházpolitikájára jellemzô egyfajta bizonytalanság, amit én az elsô két évben pozitívnak tartok. Bizonytalanság volt különösen a kormányzat alsóbb szintjein abban a tekintetben, hogy mennyire fontos ez a kérdés, és mik a legmegfelelôbb eszközök. Ebbôl az is következett, hogy a kormánypolitika hajlandó volt érdeklôdni, mit javasolnak, mit szeretnének az egyházak. Nem kíván beleszólni az egyház belsô dolgaiba, hanem kívülrôl akarja támogatni. Alapvetô volt viszont az a felismerés, hogy konzervatív, a hagyományait komolyan vevô Magyarország nem képzelhetô el az egyházak nélkül. Ezért az egyházak nemcsak a múltnak, hanem a jövônek is részei. Ez azt jelenti, hogy meghallgatjuk, mire van szükségük, és támogatni fogjuk ôket. Ennek a kormánynak ez a mentalitásbeli nyitottsága pozitív. Volt egy olyan negatívuma is, hogy ebben a koalícióban is vannak, akik azt mondják: egyedül mi tudjuk igazán kezelni ezt az ügyet. így alakult ki mára az a helyzet a koalícióban, hogy a pozitív eredményeket az egyházakkal kapcsolatban néhányan a volt KDNP-MDF-es politikai kör javára írják, ami rossz, azt meg a FIDESZ rovására, mert hiszen ôk nem ismerik olyan jól az egyházakat. Ez a kép hamis, mert a legerôsebb politikai támogatás az egyházi ügyekben a kormányfôtôl jön s nem véletlen, hogy ez így van. Talán nem igaz az egész pártra minden szinten, hogy értôen egyházbarát lenne. De a pártvezetésnek és a kormánynak a csúcsán teljesen egyértelmű az a racionális felismerés, hogy az egyházak nélkül nem fog sikerülni a polgári Magyarország sem. Ez a politikai felismerés egyfajta mentális átalakulással és ráhangolódással is járt. Ebben a ráhangolódásban sok az új lehetôség, mert nyitottságot is jelent új megoldások iránt. De megvan az a hátulütôje, hogy egyfajta passzív egyházpolitika alakul ki. Az eddigi két kormány közül a FIDESZ veszi a legkomolyabban, hogy nem szól bele az egyházak belügyeibe. Ennek mára az lett a következménye, hogy (ezt egyre többet halljuk az alsópapságtól) közép és alsó szinten is alig érzôdik valami abból a hallatlan nagy anyagi és erkölcsi támogatásból, amit a mai kormány az egyházaknak nyújt. A felsô szint elsôsorban az új intézményekre és az apparátusra áldoz, a gyülekezetek gyakran magukra maradnak a gondjaikkal. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, ismerem a számokat, ennyi pénzt és ennyi törvényes támogatást az egyházak eddig még soha nem kaptak Magyarországon 1945 óta. Mi az elv? Az elv az, hogy mi odaadjuk a pénzt, és az egyházak azt tesznek vele, amit akarnak, tehát egy belsô elosztó mechanizmusba kerül be. Ki lehet számolni, hogy a közegyházi költségvetés hányadrésze állami pénz és hányadrésze saját forrás. Szerintem itt 90% fölött van az állami támogatás. Ugyanez a gyülekezetek esetében a legtöbb helyen 0%, és csak alkalmi támogatás esetén kapunk magasabb számot. Az persze rendben is, hogy elsôsorban közegyházi feladatokra érkezik kormánytámogatás, de az arányokat azért át kellene gondolni. Lehetne például a gyülekezetek részérôl egy olyan megegyezést kínálni az egyházi vezetésnek, hogy a gyülekezetek a költségvetésüknek sokkal nagyobb százalékát hajlandók közegyházi hozzájárulásként befizetni és ezért arányosan kérik az állami támogatás nagyobb hányadát. Számokra lefordítva így több támogatás jutna a gyülekezeteknek, de a gyülekezetek részérôl is jobban kifejezôdne a közegyház feladataival vállalt szolidaritás.

A kormány persze nem avatkozhat bele a közegyház és a helyi gyülekezetek kapcsolatába, mégis el kell gondolkozni azon, hogy hogyan érvényesítheti saját elképzeléseit is az egyházakkal kapcsolatban. Például el kell-e néznie a kormányzatnak a kis vidéki egyházközségek egzisztenciális ellehetetlenülését, miközben erre az egyház maga nem talál megoldást? Nem kínálhatja-e meg a saját elképzelésével, programjával az egyház vezetését? Bármifajta elképzelést kormányzati oldalról persze csak a bizalom légkö-rében lehet megvitatni az egyházakkal. Egyértelművé kell tenni, hogy a politika nem akar beavatkozni egy olyan területen, ahol neki semmi keresni valója nincsen, hanem valamilyen módon, a magyar társadalom jövôje szempontjából, vagy a nemzetpolitika szempontjából próbálja saját prioritásait megjeleníteni. Például, ha azt látjuk, hogy az egyházi beruházások túlnyomó részét épületek rendbe tételére fordítják, és csak keveset valóban új beruházásra, akkor nagy a kísértés például egy új templomépítési alap létrehozására. Erre mondja a kormány, hogy az egyházi beruházásokra szánt összeg fölötti rendelkezés nem feltétlenül az egyházak joga, hanem törvény szerint a minisztérium feladata a pénz elosztása, így annak egy részénél a miniszter fogja eldönteni, hogy kormányzati szempontból mi a legfontosabb. Esetleg éppen olyan új templomoknak a támogatása, melyek lakótelepeken, szórványterületeken épülnek. így a kormány nemcsak a vele partnerként tárgyaló egyházi vezetésen keresztül jelenítheti meg egyházpolitikai elképzeléseit, hanem közvetlenül is. Ez egy olyan dilemma, melyrôl szó esik a kormányzat köreiben is.

Számomra a kormány hosszú távú politikájának az egyik legfontosabb fölismerése, hogy ha itt Magyarországon valaki mobilitást szeretne, egy - az elmúlt 40 évhez képest - más értékeken alapuló közösséget szeretne, ha nemet mond a szovjetrendszerbôl örökölt mentalitásra, érdekszövetségre, ideológiára, szokásjogra, hozzáállásra és életfelfogásra, akkor nem tehet mást, mint szembefordul az MSZP által képviselt politikai erôkkel és politikával. Ez a legjobban begyökeresedett néppárt ma Magyarországon. Hozzá képest csak egyetlen (neo-konzervatív) alternatíva lehet versenyképes. A kettô között nincs politikai mozgástér és tömegtámogatottság. A FIDESz számára ez az 1990-94-es évek tapasztalata. Az elmúlt 40 év világa, a maga torz formájában, modernizált változatában áll szemben a hagyományos Magyarország szintén modernizált változatával. Az utóbbiról történelembôl sok furcsa és negatív dolgot tanultunk meg a szocialista iskolákban, de mára egyre többen fedezik fel, hogy nem is volt olyan antidemokratikus és fél-feudális az a világ.

A döntésnek az újkonzervatív Magyarország mellett, melynek következménye volt az egyházpolitika átalakulása is, egy politikus életében lehetnek személyes vonatkozásai is. én ezzel a személyes vonatkozással gyakran találkozom fiatal politikusok esetében, akik közül sokan próbálják meg személyes döntéseikben is komolyan venni az elôször talán csak politikai racionalitásból meghozott döntéseket. Igazán jó egyházpolitikára akkor van esély, ha számos olyan politikus lesz a kormány köreiben, akinek az életében mindennapi valóság a keresztény hit, a vallásgyakorlat. Itt hallatlan lehetôségei vannak a történelmi egyházaknak, de azt is látom, nagyon kevéssé használjuk ki ezeket a lehetôségeket. Sokszor a politikusokat csak "fejôstehénnek" tekintjük, és eszünkbe se jut, hogy nekik is lehetnek lelki igényeik.