KÖZÖS NYILATKOZAT

Mi van a dokumentumban?

A megigazulásról folytatott kétoldalú dialógus jelenlegi állásának összefoglalása.(4.p.) Ez kevesebb, mint amit maga a szöveg helyenként állít, ill. amit az ünnepélyesen aláírt Nyilatkozat is kimond, mely szerint lényegi konszenzus, ill. egyetértés van a megigazulásról szóló tanításban a két felekezet között. E nagyigényû bejelentés helyett talán szerényebben fogalmazva azt mondhatjuk: igen jelentôs az az új hermeneutikai szemlélet, amellyel mindkét fél egyrészt a szentírási alapokhoz, másrészt a 16. századi egymást elítélô dokumentumokhoz közelített. Ezzel bár az aláírók elismerték e tanításnak központi jelentôségét a tanbeli szakadás tekintetében, ám ugyanekkor megpróbálták mindezt történeti távlatba is helyezni. A Praeambulum szerint csupán arról lenne szó, hogy mindkét fél akkor egy "másképpen kifejezett megigazulástant képviselt és védett" /1.p./ Az 'akkor és a most' hermeneutikája között tehát annyi lenne a különbség, hogy akkor félreértették a felek egymást, most viszont úgy látjuk, hogy lényegében ugyanannak a dolognak egy másfajta megfogalmazásáról volt csupán szó?

Szerintünk a probléma ilyetén történeti leszûkítése nem szolgálja igazán az érdemi teológiai párbeszédet, hiszen mindkét fél kényszerpályára szorul. Egyszerre kell komolyan venni, hogy az egymást elítélô nyilatkozatok "a mai napig érvényesek" (still valid today ) /1.p./ ,ám a "16. századi ide vonatkozó tanításbeli elítélés ma már nem vonatkozik a mai partnerre." /13.p./ Mindez még élesebben fogalmazódik meg a 41. és 42. pontokban.

Summázva: a dokumentum lehetségesnek tartja, hogy a megigazulás kérdésérôl hármas összefüggésben beszéljünk: a./ van, amit közösen vallunk (ez pl. a solus-sola partikulák esetében igen szembetûnô, sôt meglepô! ) b./ van, ahol párhuzamosan vesszük komolyan az eltérô értelmezéseket c./ a b. esetében és az esetleges ellentétes felfogásoknál lehetôség van a további tisztázódásokra.

Ez a három valamennyi becsületes párbeszéd alappillére, ám ennek alapján sokkal szerényebben kell az 'eredményeket' deklarálnunk, mint azt a nyilatkozat egy folyamatban lévô párbeszéd esetében fogalmazza.

Mi nincs a Dokumentumban?

Bûnbánat afelett, hogy az igazságot nem szeretetben követtük, pedig a vita történeti távlata éppen ezt a tanulságot jelentené. Szinte egyáltalán nem esik szó arról, hogy itt nem egyszerûen értelmezés-történeti problémáról van szó, hanem olyan fájdalmas következményekrôl, amely semmiképpen nem szolgálta Krisztus igazságát e világban.

Másrészt hiányoznak azok a további tisztázódást jelentô láncszemek, amelyek más dogmatikai tételek irányából jelentkeznek. /Pl. a bûn és keresztség viszonya, az antropológia eltérései, a hit értelmezése stb. / Ezeket a Dokumentum legtöbbször tisztességesen megemlíti ugyan, de át is lép rajtuk. Pedig ha az alapszókincs értelmezésében lényegi eltérések mutatkoznak, akkor a konszenzus csak formális marad.

A hiányok egy része a Dokumentum terjedelmi korlátaiból is következik. Nyilvánvaló, hogy egy szélesebb nyilvánosság számára készült írásnak tömörnek és lényegre törônek kell lennie. Ebbôl adódik azután, hogy az utalás-szerû mondatok értelmezése az olvasóra hárul. (Pl. a jutalom és érdem problémája a 38. pontban.)

Melyek a nyitott kérdések?

Szerintem alapvetôen valamennyi kérdés az, amennyiben nem tekintjük a dialógust lezártnak.

Ám leginkább a 2. kérdésre adott érintôleges válaszban látom a további tisztázódások szükségét, nevezetesen, hogyan érinti a megigazulás kérdése a kapcsolódó dogmatikai tanításokat, legfôképpen azonban az egyházak gyakorlati életét.

Nem derül ki tisztán, hogy a különbözô hangsúlyok párhuzamba állítása jelent-e a felek saját meggyôzôdésére nézve változást, azon túl, hogy a másik álláspontját talán tisztábban képesek artikulálni és nem fantomképekkel folytatnak dogmatikus vitákat. Másképpen szólva, képes-e a dokumentum arra, hogy a semper reformare kovásza legyen egyházainkban, amennyiben a sokról az egyre, az egyedülire koncentrál? A reformáció megalkuvás nélküli evangéliumi radikalizmusa mennyiben érzôdik, s érzôdik-e egyáltalán a dokumentum szellemiségében? Félreértés ne essék: ezt nem annyira a római katolikus fél vonatkozásában kell feltennünk, hanem saját protestáns identitásunk vonatkozásában. Kérdés, hogy nem ennek az erônek az elhalványulását kérte-e számon az a megdöbbentôen nagy számú tudós grémium, amely legalábbis elsietettnek tartotta a Nyilatkozatot. Az legalábbis mindenképpen elgondolkoztató, hogy protestáns részrôl több mint 250, - meglehetôsen különbözô felfogású,- teológiai professzor nyilatkozott kritikusan a dokumentumról. úgy látszik, hogy a konszenzus kérdését elôször saját köreinken belül sem ártana tisztázni. De, ha nem is ilyen számban, neves római katolikus teológusok részérôl is hasonló reakciók érkeztek.

Nyitott kérdés marad végül tehát az, hogy a Nyilatkozat kitûzött célját ténylegesen elérte-e, és a deklarált konszenzus mellett megmaradt különbségek csakugyan olyan lényegtelenek-e, hogy a " tanbeli elítélésre már többé nem adnak okot." /5.p./ Nyilvánvaló, hogy értelmetlen dolog lenne a "tanbeli elitélést" öncélúan védelmezni, ám újra csak önellentmondásnak tûnik ezzel együtt érintetlenül hagyni a kölcsönös elitélô történelmi nyilatkozatokat.

(Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a kihírdetett dogmák vonatkozásában római katolikus testvéreink helyzete eltér a mienktôl!)

Hol történt elôre mozdulás?

Kétségtelenül már ott, hogy egy évszázadok óta szakadást okozó kérdés újra higgadt teológiai megbeszélés tárgya lett. Vitathatatlan, hogy egy konvergencia-dokumentummal van dolgunk, amelyhez olyan ökumenikus légkörre volt szükség, amelyben az elôítéletek helyett a megértésre törekvés dominál.

Szerencsésnek mondható a témaválasztás, hiszen a teológiai feszültségek "szívénél "kezdte a dialógust.

Feltétlenül értékelendô továbbá az az objektivitásra törekvô teológiatörténeti szemlélet, amely a 16. századi probléma ellenkezô irányú tanfejlôdésében felfedezi a kölcsönös egymásra utaltságot. A félelmeket, egyfelôl a Krisztus érdemét kisebbíteni látszó felfogástól, másfelôl attól a veszélytôl, melyet egyik református hitvallásunk így fogalmaz kérdésként: "Nem nevel-e ez a tanítás /ti. a megigazulás/ könnyelmû és elvetemült embereket?" Ezért engedtessék meg, hogy református teológusként szerénytelenül az "elôre mozdulást" úgy értelmezzem, hogy az meglepô módon közeledett a Kálvin által képviselt felfogáshoz, aki szerint a megigazulást csak a catena aurea összefüggésében szabad értelmezni. Tehát nincs megigazulás megszentelôdés nélkül. Ez a kettô úgy összetartozik, mint az érem két oldala. Nagyon valószínû, hogy az Institutio a Tridenti Zsinat ismeretében fogalmazott így. Mint ahogy az 1567-es Debrecen Egervölgyi Hitvallás is - legalábbis Révész Imre interpretációja szerint, - a Tridentinummal összhangban és még mindig az egység reményében mondta ki valamennyi hitcikkelyét. (Csak egy ilyen kompex hermeneutikai szemlélet képes magán az újszövetségen belül is egységbe foglalni a látszólag egymásnak ellentmondó állításokat. Lásd Jakab és Pál ellentéte a hitbôl, ill. a cselekedetek általi megigazulásról. )Hasonló közeledés látható a törvény harmadik haszna (tertius usus legis) vonatkozásában is. /33.p./

Csakugyan elôrelépés történt, - és itt a konszenzust is nyugodtan kimondhatjuk,- a kegyelem primátusa irányában. Még akkor is, ha a gratia praeveniens értelmezésében eltérés mutatkoznék is a felfogásokban.(20.és 22.p.)

Hol nem történt elôremozdulás?

Annak az alapvetô ténynek a komoly vizsgálatában, hogy a két tradíció csakugyan ugyannak a dolognak kétféle interpretációja-e, vagy magában a dolog lényegében, kiinduló pontjaiban és irányában vannak az eltérések. Az ugyanis aligha vitatható, hogy a 16. századi tanfejlôdés, amely egyrészt a reformátori hitvallásokhoz, másrészt a Tridenti zsinathoz vezetett ellentétes irányban értelmezte a megigazulás fogalmát. ám mindkét fél egyértelmûségre törekedett. Kérdés, - és a dokumentum bírálói is leginkább ezt a problémát feszegetik, - hogy nem a kétértelmûség hermeneutikájával kívánták-e most feloldani ezt az ellentétet. A dokumentum szövege ugyanis több olyan kérdés felett is átsiklik, amelyek mindkét fél dogmatikai pozícióját alapvetôen határozzák meg. így pl. azt a kérdést emelhetnénk ki, amely a forenzikus megigazulás értelmezés és az embernek mintegy tulajdonává lett igazság között fennáll.

Mindez már a bevezetô pontokból kitûnik, ahol a tanítás eltérô teológiai súlyáról esik szó. Itt elég világosan megfogalmazódik az a különbség, amelyet ez a tanítás a két tradíció számára jelent. Az egyikben minden más tanítást alapvetôen meghatározó hittétel, a másikban egy a többi között.

Az említett két példát továbbiakkal is ki lehetne egészíteni, mindenesetre ez is jelzi, hogy számos kardinális kérdésben csupán az eltérések regisztrálása történt, elôre lépés nem. Itt sajnos, a dialógus határai vetôdnek fel: az önfeladás veszélye nélkül hogyan képes bármelyik fél a maga állításával ellentéteset is elfogadni.

Mit jelent mindez a jövôre nézve?

A két utóbbi kérdésben szereplô "elôre" igekötô már önmagában is irányt jelöl és feltétlenül olyan jövôt tekint célnak, amelyben lehetséges a történelmileg elválasztó tanítások egymáshoz közelítô értelmezése. Mindehhez természetesen a bizalom és a szeretet légköre szükséges. Bizalom atekintetben, hogy a dialógus csakugyan azt a célt szolgálja, amit deklarál és egyedül a közös bizonyságtétel és a Krisztusban való egység keresésének szolgálatában áll. Mentesnek kell tehát lennie pragmatikus céloktól éppúgy, mint olyan egyházpolitikai érdekektôl, amelyek bármelyik résztvevô fél meggyöngítésére, vagy tudatos megtévesztésére törekszik. A "még nem" ôszinte vállalása tehát sokszor meggyôzôbb lehet , mint egy formális megegyezés deklarálása. Mint jeleztem, ebbôl a szempontból kissé elsietettnek tartom a konszenzus ünneplését. A jövôre nézve tehát egyrészt tanulságot, másrészt ígéretet látok a dokumentumban. Tanulságot arra nézve, hogy lehet és érdemes folytatni a párbeszédet, és ha már csupán a teológia történeti elôítéleteinktôl szabadít meg, már az is eredmény. Itt ennél több is történt: csakugyan kísérlet két ellentétes teológia pozíció közös pontjainak keresésére.

Másrészt ígéretes magának az isteni igazság gondolatának az ébren tartása, hiszen éppen az evangelikál teológia egy részébôl kiveszni látszik az a korábbi nyugati örökség, amely Krisztus halálát büntetô helyettes elégtételként értelmezte. Ha a iustitia Dei gondolata eltûnik a teológiából, akkor ez csak szomorú jele lehet annak, hogy az igazságosság tûnt el a jogból és a társadalmi gyakorlatból.

Ezzel együtt természetesnek tartom, hogy a multilaterális dialógusba pl. az ortodox keleti teológiai tradíció is bekapcsolódik, ahol tudvalévôleg a megigazulástannak nincs igazán hagyománya és ahonnan nézve az egész nyugati, jogi beszédmód csupán egy hiányos és egyoldalú modell, hiszen szerintük túlságosan antropocentrikus és nincs benne a füszisznek, a teremtett világnak a sóhaja a megszabadítás után. /A Róma 8. teljes szövegkörnyezetében nézve, természetesen ez is egyoldalú állítás./

Végül azt a reménységet sugallja a dokumentum, hogy egyfelôl a mai protestáns teológia skolasztika kutatása, másrészrôl a római katolikus teológia reformáció kutatása ígéretes eredményeket hozhat egymás jobb megértésében.

Mit is vallunk a megigazulásról?

Azt, hogy alapvetôen az evangélium igazsága fejezôdik ki benne, amely Isten szeretetét és igazságát együtt képes elmondani. Isten szabad kegyelmének tette ez minden emberi feltétel nélkül, amely kizárja és feleslegessé is teszi, hogy bûneink bocsánatára és az üdvösségre Krisztus érdemén kívül más alapot keressünk. Az "egyedül" kizárólagos partikuláknak ezért érvényesülniük kell az egyházi élet és szolgálat minden aspektusában. A moralizáló, törvényeskedô igehirdetés pl. nem férhet össze vele.

A megkülönböztetés azonban nem enged szétválasztást a megszentelôdés tekintetében, amely a Krisztusba oltatás jó gyümölcse, következménye.

Krisztus áldozatát nem egyetlen "nyelvként" értelmezi számunkra ez a jellegzetesen jogi modell, de mindenképpen központi jelentôségû az újszövetség többi /kultuszi, katonai/ beszédmódjával együtt. Mint átfogó teológiai fogalom, nem értelmezhetô az antropológia /hamartologia/, a pneumatológia, és a hit fogalmai nélkül. De mint szemléletmód, közvetlenül érinti valamennyi hittételünkhöz fûzôdô viszonyunkat is.