Az augsburgi közös nyilatkozatot elismerô és kérdésessé tevô elôadás után kétszeresen is nehéz helyzetben vagyok.

Egyrészt azért, mert ha hallottuk a témát "református szemmel", most meg kellene szólalni "evangélikus szemmel" is. Más szóval meg kellene "védenem" a nyilatkozatot. Szerintem azonban ez nem az én dolgom, ebben vannak kompetensebb emberek is nálam. Dr. Hafenscher Károly írta le egyik elôadásában, hogy mi "nem" és mi "igen" Augsburg. Erre hivatkozom. S a nyilatkozat önmagát is védi ezzel a szöveggel: "Együtt valljuk meg: egyedül kegyelembôl Krisztus üdvözítô munkájába vetett hit által és nem a mi részünkrôl meglévô bármely érdem szerint fogad el minket Isten és kapjuk a Szentlelket, aki megújítja szívünket és egyúttal felkészít és felhív a jó cselekedetekre." Ausburg példa arra, hogy a tanítás egyetlen - és központi - pontján leásva ilyen közös nyilatkozatra, egységre lehet jutni. Igaza van, aki azt mondja: ökumenikus mérföldkô. - Ez persze nem jelenti azt, hogy nekünk nincsenek kérdéseink, és ezzel minden le van zárva. Hadd kérdezzem élesen és személy szerint az én fogalmazásomban: vajon melyik álláspontot kellett jobban változtatni az elért egységhez? és hadd kérdezzem tovább: igazán változott a teológiai, egyházi álláspont? Ezt érezzük itthon a millenium évében? Vannak tehát kérdéseink nekünk, evangélikusoknak is, ugyanakkor, amikor hálásan állapítjuk meg: ez a lépés a 16. század óta talán a legnagyobb volt.

De most, amikor református és evangélikus lelkészi közösségben vagyunk együtt: hadd kérdezzek tovább. Nem ösztönöz bennünket Augsburg? Nem kellene nekünk valamit tennünk? Nem egyezményre gondolok, csak lépésekre. Nem mutat irányt nekünk az un. protestáns történelmi egyházaknak Augsburg?

Én ma errôl szeretnék szólni, méghozzá így: Augsburg ürügyén Nagygeresdrôl, megemlítve Leuenberget is.

Nagygeresd bekerült az egyháztörténelembe. Amúgy is benne volt már, hiszen gyülekezetrôl van szó. De 167 év óta ez a név azt is jelzi, hogy a református és evangélikus egyházak, a két történelmi protestáns egyház testvérek, összetartoznak, sôt együtt is tudnak szolgálni nemcsak ünnepi alkalmakon, hanem a mindennapi életben is. Ennek dokumentuma az egyezmény, amire ma együtt emlékezünk: "a szolgálatokra, kölcsönös összeköttetésekre nézve." S amikor nagy körben Augsburg 1999-re emlékeznek, mi tegyük hozzá legalább a magunk körében: Nagygeresd, 1833.

Ennek a megemlékezésnek három része van. Szeretnék szólni:

1. A történelmi háttérrôl (az egyezmény elô- és utótörténetérôl)
2. Az egyezmény tartalmáról
3. Néhány mai konzekvenciáról
4. A közös történet a reformációval kezdôdött, de természetesen közösek a gyökereink az egyház reformáció elôtti életében is. Hazánkban a reformáció elsô hulláma Luther és Melanchton nevével volt összekötve. S a második hullámot ismét két név jelzi: Kálvin és Zwingli neve. S ismerôsek számunkra az elkülönülés, két egyházzá válás lépései is. De most ne ezt, hanem azt az ismeretlenebb, csendesebb vonulatot nézzük, amely az egységet kereste ezután is.

Már ebbôl az idôbôl, vagy kissé késôbbrôl tudunk arról, hogy Erdélyben a magyar evangélikusok a református, a szász reformátusok pedig a szász evangélikus egyházhoz tartoztak, mert itt a nemzeti összetartozás legalább olyan erôs volt, mint a hitbeli.

De akadt erre példa másutt is. Szilágyi Benjámin István adta ki 1662-ben az Acta synodi partialis celebratae Ulyhelyini (Sátoraljaujhely) írását, s ebben írja, hogy a tiszáninneni és dunántúli lutheránus atyafiak "nem ex ignorantis sem per negligantiam tartották eddig az uniot" - nem akarván kibocsátani a reformátusokat, de azok sem akarnak kilépni. S késôbb is sok ilyen kezdeményezés indul ki a helyaljai evangélikus esperességbôl.

Az alaphang azonban mégis más ebben az idôben. A "Hitviták tüzében" élnek az egyházak Bitskei István könyve értelmében. Pareus Dávid, Samarjai János - Alvinczi Péter és Bél Mátyás kivételnek számítottak, hogy mindkét oldalról említsek neveket.

De ugyanebben az idôben küzdelmünk és sorsunk mégis közös volt. Csak utalok arra, amit az ellenreformáció "véres és vértelen" korszakáról, annak hullámairól tudunk: a fôurak rekatolizálásól, a papok és tanítók elleni támadásról, és a templomok elvételérôl.

De a sorsközösséghez nemcsak ezek a támadások és védekezések tartoznak. A késôbbi századokban jelentkezett egy újabb közös "ellenség": a szekularizmus. Itt említem meg, hogy a nagygeresdi egyezmény abból a felismerésbôl született, hogy a szórványokban és másutt sokan elszakadnak az egyházainktól, elidegenednek.

Ehhez a vonulathoz tartoznak az 1791-es pesti evangélikus és budai református - elsô egyetemes - zsinatok is. Most csak a mi mostani szempontunkat nézzük a vitákon túl: létrejött egy közös generálkonzisztórium a közös ügyek tárgyalására és képviseletére. Ez fennállott 1817-ig, tehát 27 évig. Már ekkor felvetôdött (1796!) egy közös protestáns egyetem gondolata is. Ebbe a vonulatba tartozik az 1817. év, a reformáció 300 éves jubileuma, Németországban a porosz unio minden nehéz kérdésével, de az unio általános gondolatával. Ez volt a történelmi háttér dióhéjban.

Ezzel a háttérrel született meg a kéri egyezmény elôször, a tiszáninneni református és tiszai evangélikus egyházkerületek között "a két atyafi Evangelica Valláson levô Prédikátorok fizetéseket és tehetô költsönös szolgálatokat tárgyazó kérdések eligazítása tekintetébôl" 1830. május 6-án. Az elsô lépés tehát ez volt - errôl sokszor megfeledkezünk - de szövege arra utal, mintha már elôtte is történtek volna ilyen kísérletek, utal ugyanis arra, hogy helyi kezdeményezések már voltak ilyen irányban.

Mégis a nagygeresdi egyezmény ment át jobban a köztudatba, ez az alaposabb és mindenre kiterjedôbb. Ezt a dunántúli református és evangélikus egyházkerületek kötötték 1833-ban Nagygeresden - talán nem ártott volna az LMK-t itt tartani? - a "két felekezetűek által keverve lakott helyiségekben a vallásbeli szolgálatokra és kölcsönös összeköttetésekre nézve". Kis János evangélikus és Tóth Ferenc református szuperintendensek írták alá másokkal együtt.

Ennek az egyezménynek azonban utótörténete is van. A történet elsô hullámaihoz az uniós törekvések tartoznak hazánkban is. Ennek alapgondolata akkor a felvilágosodáson túl a nemzeti gondolat tudatosítása volt. Kossuth Lajos is híve volt, ô szólította fel Török Pál pesti református és Székács József evangélikus lelkészeket egy protestáns lap megindítására, ez lett a "Protestáns Egyházi és Iskolai Lap" 1842-tôl. Hozzá kell ôszintén tenni, hogy az evangélikus részrôl ennek az igyekezetnek egy "hátsó gondolata" is volt. Zay Károly egyetemes felügyelô mondta ki nyíltan is: a színmagyar reformátusokkal való unió megtöri a pánszlávizmus erejét. Már csak annyit: az unió akadályai éppen azok lettek, amiket akkor áthidalhatóknak, talán még "eszközöknek" is véltek: a dogmák, az anyagiak, az egyházkormányzat és a nemzetiség.

Az 1891-es zsinatokon az unió helyett többen a "reálunió" kifejezést használták, méginkább valamilyen gyakorlati egyességet. Szervezeti unió helyett kölcsönös közreműködést. Született egy közös bizottság, s hosszú tárgyalások után 1900-ban megszületett a nagygeresdi egyezmény felújítása "a két protestáns egyházban a hittudomány és az egyházi szertartások körül fennforgó hagyományos különbségek kölcsönös tiszteletben tartása mellett, hogy a békesség és szeretet tovább is fenntartassék, s a hitélet egymás segélyével kölcsönösen ápoltassék". érdemes lenne egyszer ezt a hosszú, kissé komplikáltan megfogalmazott szerzôdést is ismertetni, mert errôl megint kevesebbet tudunk.

Inkább az utótörténet befejezôdését kell elmondani. A szerzôdés 12. §-a kimondja, hogy a csatlakozott hívek fele egyházi adóját a helyi, másik fele adóját az anyaegyházközség kapja. 1907-ben a révkomáromi evangélikus egyházközség panaszt tett, mert az ácsi református egyházközség az ácsi evangélikusok egyházi adójának valóban csak felét küldte el a révkomáromi evangélikus anyaegyházközségnek. S más hasonló panaszok is felmerültek itt, birtokosok kivetett adója miatt is. Jogilag az ácsi református egyházközségnek igaza volt. A révkomáromiak viszont azt panaszolták fel, hogy ez a gyakorlat sehol másutt nem működik már, csak itt. Ezzel kezdôdött a szakítás, a vége az lett, hogy az evangélikus egyház 1914-es évvel felmondta a szerzôdést, nyitvatartva a helyi kezdeményezések lehetôségét és a további tárgyalásokat is.

Innen tudunk valóban helyi kezdeményezésekrôl. 1929-ben pl. Balassagyarmaton közös presbitériumot választottak, s az említett hegyaljai egyházmegye is hasonló lépéseket tett.

A történethez már csak az tartozik, hogy Trianon közös veszteségeket okozott megint, igaz, arányait tekintve az evangélikus egyházé lett a nagyobb veszteség. S a második világháború utáni szakasz megint közös sorsot hozott az egyházak életére nézve, de közben világszerte, nálunk is erôsödött az ökumenizmus gondolata.

1. De nézzük a nagygeresdi egyezmény tartalmát röviden.

Mind a kéri, mind a nagygeresdi, mind az 1900-as egyezmények teljes szövege olvasható, kölcsönözni is tudom. (Horváth Zoltán: A nagygeresdi egyesség, Miskolc, 1940.)

Mind az evangéliumi szeretet, mind a felekezetek atyafisága, mind a századnak lelke" kívánja, hogy ahol az egyik félnek "temploma van, a másikhoz tartozó hívek is részesülhessenek az isteni tiszteletnek és az iskolának közös gyakorlásában", hogy "a tudatlanság, vallástalanság és ezekbôl eredni szokott erkölcsi veszteség hova tovább el ne hatalmazzék" - írja a bevezetés.

S szól itt "a másik confession levô hívek hittudományának, szertartásainak" becsületben tartásáról is. Ezért az isteni tisztelet közös gyakorlásában a prédikátor "a másik felekezet hitágazatainak fejtegetésébe soha ne ereszkedjen", minden "sértegetést" és "gúnyolódást" mellôzzön.

S részletesen beszél arról is, hogyan folyjék az iskolai hitoktatás. A "mindkét részen lévô tanítványokat tulajdon chetekizmusa" alapján kell oktatni. Ehhez megadja a kötelezô könyveket is. Református részrôl: a "Heidelbergai Katechizmus, a Keresztyén kis katechizmus, Az úrvacsorához készítô kis katechizmus Agendával, és két református énekeskönyv" a külön anyag, evangélikus részrôl "Dr. Luther Márton Kis Katechizmusa, Ennek magyarázatja Herder után Fôtiszt. Kis János superint. által, Agenda, az úrvacsorához elôször készülendôknek való tanítás, s megint énekes könyvek." S érdekes, hogy mindkét részre közösen ajánlja: "Hübner János biliai szenthistóriáit, és A szent históriának summája c. könyvet Osterwaldtól, mely a Kis Tükörben is találtatik." S ehhez a nagyon tapintatos ajánláshoz hozzáteszi: a konfirmációra csak a saját lelkipásztor készíthet elô.

"A proselytusok keresésére törekedés, vagy lélekvadászás, mint a protestanizmus lelkével és az evangyéliomi szeretettel is ellenkezô félszeges munka? eltiltatik." Szabályozza a belsô meggyôzôdésbôl való (csak ezt ismeri el!) conversiot. Az "elegyes házasságokra" nézve kimondja: "sexus sexum sequatur"! A reverzálisok "sem a hazai törvényekben nem gyökereztetnek (akkor még!), sem a protestantizmus lelkével nem egyeztethetôk, ezért örökre eltiltatnak." A filiákban élô jussa és kötelessége anyaekklézsiájuk prédikátoraival élni. Ahol a távolság, vagy más akadály (árvizek!) miatt ez nem megy, ott az úrvacsorai istentiszteletet és a konfirmáció kivételével élhetnek "a másik hittartású lelkipásztor szolgálatával." A filiában születô "elegyes" jegyesekrôl a helybeli prédikátornak értesítenie kell az anyaegyházat.

Szabályozza az anyakönyvek vezetését és az egymás értesítését is. A "copulatiot" a menyasszony confessioján lévô lelkipásztor végezze "ubi sposa ubi copula" alapján. A beteg azonban a másik confession levô lelkipásztort is hívhatja, s akkor az úrvacsorát a beteg "ôsi hitének ritusai szerint" kell kiadni (ezért ostya, illetve kenyér és mindkét féle Agenda legyen a lelkipásztoroknál). A halottat a lelkész saját ritusa szerint temesse el, "semmit idegen szertartást nem elegyítve", de kívánság szerint mindkét lelkipásztor is prédikálhat. A temetôt elválasztani nem lehet, ki-ki fejfát, vagy keresztet állíthat sírjára.

Az iskolában "egyik iskolabeli tanító a másik confessiora tartozó gyermeket prédikátorja egyedélye nélkül be ne fogadja." és különösen vigyázni kell: a gyermeket el ne idegenítsük vallásától. Ezért is kell, hogy a konfirmációra a saját lelkész készítse fel.

Kiegyensúlyozottan igyekszik rendezni az anyagi kérdéseket is. Ami az épületek fenntartását illeti "igazságosnak találja ezen küldöttség, hogy az építési és igazgatási teher viselésébôl más hittartású filialisták kihagyatván? önként és szabad akaratjukból is illendô segedelmet fognak nyújtani." Ami a pénz, gabonabeli és más naturálékból álló fizetésrôl szól: "a filialista annak felét az anaekklézsia, felét a helybeli prédikátornak fizesse." - "Elegyes házasságokban a férfi a maga prédikátorának, az asszony pedig a magáénak? fizetnek."

Stóla-kérdésben: "A keresztelésért és egyházkelésért fizetendô stóla két egyenlô részekre osztatván" fele a szolgálatot végzônek, fele az anyaegyházközség lelkészének jut. "Ahol azonban két anyaekklézsia van? midôn az egyik akadályoztatása esetén a másik helyette keresztséget, copulatiot visz véghez, ezeknek rendes stólájukat az illetô prédikátortársnak átküldje?" Egyébként "a copulatioért járó stóla is, ha azt a másik hittartásbeli lelkipásztor viszi végbe, két egyenlô részre osztassék." Vegyes házasságnál, ha a menyasszony lelkésze végzi az esketést, övé a stóla, a vôlegény lelkésze a kihirdetésért kap stólát.

A halotti predicatioért, mint nem kevés munkát kívánó szolgálatért járandó stóla egészen azé, ki ez halotti tanítást véghez vitte."

Végül rendelkezik az egyezség azokkal szemben, akik áthágják azt. Elsô esetben a "vétkesnek talált felet keményen megdorgálják." Második esetben a dorgálás a szuperintendencia feladata már. Harmadik esetben "a vétkes minden kímélés nélkül hivatalából kimozdítassék."

S jellemzô a tapintatra a záró rész: "ezek az itt megállapított rendszabások, a kölcsönös egyességen fundált, s több idô óta fennállott békességes szokásnak praejudikálni nem akarnak ugyan, de ha a régi szokások netalán valamelyik félnek sérelmet okoznának, és ellenmondás alatt volnának? megigazíttassanak és a rendetlenségbôl származott sérelmek orvosoltassanak."

1. Végül néhány rövid következtetés.

Az uniós kísértésen már túl vagyunk. "Most a protestánsság hasonló egy nagy golyóbishoz, mely a közepén ketté van hasítva, s csak némely nevezetesebb alkalmatosságokkor kötöztetik össze némely tzérnaszálakkal, hogy jobban hempereghessen" - idézi egy 1791-es névtelen röpiratból Patay Pál: A Magyar Protestáns Unio c. 1918-as könyvében. Mik ezek a "tzérnaszálak"?

Kétségtelen, hogy a felvilágosodásból származó liberalizmus is idetartozik. Egy példa erre. Vajda Péter mondta ezeket egy szarvasi beszédében: "olyanok, akik a vallásban nem nézik az öltönyt, hanem a lelket, kezet adnak nemcsak a józan katolikusnak, hanem Allah és Bráma hívôinek is és képesek egy közvallásra lépni, amelybôl sem zsidó, sem török, sem katolikus nincs kivéve, ezen egyesület megtenné a maga jótékony hatását. Engedjétek, és én ilyenné teszem a protestantizmust. A protestantizmus alapja a szabad fontolgatás és szabad gondolkodás. Ezen az alapon kell élni istenre mutatva az észben és a szívben. így a protestantizmus világvallás lenne: fônöke a világ alkotója, népe az emberiség, mystériuma az ég és a szív." Kommentárt ezek a mondatok nem igényelnek.

Volt egy pietista színezetű "tzérnaszál" is. Idézem Samarjai János 1628-ban megjelent könyve címét: "Magyar Harmonia, az az Augustana és az Helvetica Confessio artikulussinac egyezô értelme, melyet Samaraeus János superattendens ilyen okval röndölt öszve: hogy az artikulusokban fundamentumos ellenkezés nem lévén, az két Confessiot követô Atyafiak is szeretet által egyesek legyenek." Más példát is lehetne idézni.

S a harmadik "tzérnaszál" a legújabb, a ma is emlegetett "protestantizmus szelleme" kifejezés. Akik ezt vallják mondják, hogy a közös vonások: a kegyelem érvényesítése, az Ige tekintélye, a közös egyházlátás: "ubi verbum dei recte docetur, et recte administrantur sacramenta." S végül az a hit, hogy az egyház feje Krisztus, s ez kizárja az ember uralmát az egyházban (...).

Azt hiszem, ma látjuk, hogy ezek valóban "tzérnaszálak" csak. S olykor valóban csak alkalmanként használtatnak. Ezek helyett: a testvériség nem zárja ki a különbözôséget, talán ma ez lenne a becsületes hitvallás e tekintetben. Elég sok pontot fel lehetne sorolni a különbözôségek tekintetében, tanításban, istentiszteletben és egyházi életben is. Miért kellene a különbözôséget tagadni? Miért kellene eltussolni? Révész Imrét hívtam segítségül - evangélikus lévén szándékosan egy nagy református tanítót. ô írja egy elôadásában az egységrôl: "A lényegbeli különbségnek az az alapja a kétféle confesszió tan-, kultusz- és egyházrendszere között a kettônek más-más kiindulópontja. Az ágostaié - megfelelôen Luther nagy alapélményének ez: "wie kann ich einen gnadigen Gott kriegen?" A helvété pedig ez: "Hogyan érvényesülhet akadálytalanul a világ fölött és fölöttem az Isten szuverén fönsége?" Az egyik tehát a személyes üdvbizonyosság, a másik pedig a loria dei szempontjából tanít és épít" - írta Révész ebben az elôadásában. Lehet a különbséget természetesen másként is meghatározni, de a közeledés nem ezek elhallgatásával kezdôdik.

Mire volna szükség?

Egyrészt - véleményem szerint - arra, amirôl a nagygeresdi egyezség nem beszél. A hitviták és uniós ködök után jobbnak látja tapintatosan hallgatni. Egy értékelés ezt mondja: ez a bölcs tapintat útja, az egyház tanítását nem keverni, errôl hallgatni. De valóban ez az út? út ez? Talán itt is figyelhetünk Révész professzor szavaira: "Mindkét egyháznak fokozott történelmi és elvi önismeretre és önbecsülésre van ma szüksége, s e tekintetben még sokkal nagyobb tudományos és irodalmi erôkifejtést kellene végeznie teológusai útján mindkettônek. De állítom és vallom, hogy ennek az önismeretnek integráns része a testvéregyház megismerése is, s annak megbecsülése is" - írja. Mindezt nem a gyülekezetekben kellene tenni természetesen. De azt hiszem, több ilyen irányú dialógusra szükség volna. Révész írja a két kiindulással kapcsolatban, hogy nem ártana, ha azok is hatnának kölcsönösen egymásra! Azt gondolom, hogy a határok elmosása és esetenkénti "összeborulás" helyett ez tisztességesebb és gyümölcsözôbb út is lehetne. Elvezethetne a megbékélt különbözôségre, s ez több, mint a különbségek elhallgatása, vagy egymás idegenként kezelése. Erre példa lehet Leuenberg, az ottani konkordia. Itt is elôvették és megvitatták a teológiai különbségeket. Például a közöttünk vitás úrvacsora, predestináció és krisztológiai kérdést. érzésem szerint is itt vannak az a l a p v e tô különbségek. Nem lehetne ezeket együtt is megbeszélni? Igaz, hogy szerintem azért Leuenberg is "kiegyenlít" eléggé. S nagyon hasonlít a következtetés is: az egymást elítélô nyilatkozatok ezt a mostani tanítást nem érintik. és az lehetetlen lenne, hogy becsületesen megállapítjuk a különbségeket, ez nem vezethetne a "megbékélt különbözôség" felé?

Másrész - amirôl Nagygeresd beszél - szükség lenne egymás kölcsönös hitéletében való kölcsönös segítésre is. Talán nem is kellene új egyesség. A nagygeresdit azonban (és a többieket is) érdemes lenne gondosan áttanulmányozni. Nagygeresd tanulsága ma is élô tapasztalat: a kis gyülekezetekben, filiákban és szórványokban vérzünk. Miközben nagy dolgokban megy a küzdelem egyházainkban, ezek a pontok nyílt sebek ma is. Itt kellene egymás segítségére sietni. S ehhez nem kellene felsôbb utasításra várni, ennek a gyülekezetekben kellene elkezdôdnie. Ha két lelkész leül és ôszintén beszélget, meghallgatva a gyülekezet "együtt élô" tagjait, biztos, hogy találnának a "kölcsönös összeköttetésre és szolgálatra nézve" közös pontokat. Ha azt kérdeznénk egymástól: hol tudnánk segíteni egymásnak, biztos, hogy ôszinte, konkrét és valós válaszokat kapnánk.

S akkor talán nemcsak közös múltunk, vagy közös sorsunk lenne, hanem közösen tudnánk a jövôt is építeni.