Isten érkezése
Ádventi szeretetvendégség
Nemescsó, 2002. december 8.
Régi és mai ádventek
Ádventi beköszöntő
mindent beborító fény, szédítő sebességgel száguldó részecskék... világ született.
Millió és millió évek folyama...
lassan szilárdul a földkéreg, morajlik, vajúdik, szüli a hegyeket...
Millió és millió évek folyama...
csöndben, észrevétlen csírázik az óceánokban az élet...
Millió és millió évek folyama...
növények, állatok népesítik be a földet... lassan-lassan készen áll minden, hogy megjelenjen a Gondolat...
Millió és millió évekkel ezelőtt...
ki tudja, mikor, és ki tudja, hogyan, egyszer csak fölemelte fejét az Ember.
Az egyetlen lény a földön, akit Isten önmagáért szeretett...
Millió és millió évekkel ezelőtt...
ki tudja, mikor, és ki tudja, hogyan... az ember a gyűlöletet választotta...
Évezredek és évezredek folyama...
embersorsok szövete... harc, keresés, tapogatódzás a bezárult - bezárult? - ég felé... Kezek nyúlnak a magasba, markolnak a levegőbe, táncok, rítusok, áldozatok szólongatják az eget... magányos bölcsek fürkészik a csillagokat... hol van már, mikor Isten az esti szellőben együtt sétált az Édenben az emberel?
Várunk...
égbe nyúlnak a kezek, markolásszák az eget... sóhajok, félig babona imák szakadnak fel... kérdések, kétségek gyötörnek ma is, üres az ég? Mi csillapíthatná lelkünk szomját?
Várunk...
Ki válaszol kérdéseinkre?
Várunk!
és akkor felharsan a pusztában kiáltó szava: Készítsétek az Út útját... egyengessétek ösvényeit!
Várunk...
bár szívünkben titkon ott lapul az öröm, hogy volt Karácsony... hogy lesz Karácsony... de most várunk. Várni szeretnénk, átérezve a 15 milliárd év minden várakozását, sóhajtozását, keresését, szólongatva azt, aki Eljövendő.
Várok...
mert Isten azért álmodta az elmúlt 15 milliárd évet, hogy eljöjjön ez az Ádvent? Azért vajúdott a Föld, az Élet, a Gondolat, hogy itt és most, ebben az Ádventben az életemben régi vágányába zökkenjen a teremtés, és a gyűlölet helyébe a szeretet, az önzés helyébe a szolgálat, a szerzés helyébe az ajándékozás lépjen.
Hogy felébredjek, mi lesz körülöttem, ha nem szeretek.
Hogy felébredjünk, mi lett a világból a szeretet híján.
Pirkad a hajnal - Ádvent van!
EL (egy orvos gondolatai)
Hosszú utat tettünk meg. 15 milliárd év! Meghaladja képzelőerőnket - és most mindezt az irdatlan nagy időt: a világ életét és benne az emberét mindössze néhány perc alatt jártuk be és gondoltuk végig.
A történelem hosszú folyama áll már mögöttünk. Mi alig vagyunk képesek átfogni emlékezetünkkel néhány emberöltőt, a múlt ködébe vesznek a tegnap történései. Pár ezer évre, néhány évszázadra visszatekinthetünk történelemkönyveinkben, amelyek őrzik a régit, a tegnapokat, de mindent mégsem tudnak elmesélni nekünk. Csupán töredékes ismereteink vannak. Ezekre hagyatkozhatunk, és megpróbáljuk régmúltat, mint egy nagy kirakójátékot darabjaiból rekonstruálni - kevés sikerrel. Emberi múltunk is - talán 30 ezer év - elenyészően kicsi idő ahhoz képest, ha arra gondolunk, hogy Földünk kb. hatmilliárd éves. A világmindenség korát illetően pedig már csak találgatásaink vannak...
A történelem folyama nyílegyenesen halad előre az időben. Életünk, történetünk földdel párhuzamos mínuszát azonban egy ponton, az idők teljességében metszette a függőleges, a felülről hozzánk érkező Kegyelem. És a vízszintes vonalból, a mínuszból pluszjel lett: a kereszt jele. A kereszt ezt jelenti: Isten keresztezi a világot szeretetével. Ezzel a többlettel, az Értékessel és Igazzal indulhatunk tovább. A történelem Krisztus óta már nem olyan, mint őelőtte volt. Ezt egészen egyszerűen az is mutatja, hogy a történelem Krisztus előtti szakaszában visszafelé számlálunk, Krisztus után már előre.
A történelem végleg megváltozott. Isten egészen közel jött az emberszívhez, hogy az ember végre tisztán, igazán láthassa őt. A nagy, világmindenséget átfogó várakozásnak és hosszú történelmi vajúdásnak ez volt a célja és értelme.
Ádventben élünk, és ilyenkor felidézzük az elődök várakozását, a Szentírásból elénk táruló gondolatokat - a régi ádventeket, hogy a mi mai ádventünk igazi, mély belső várakozássá, Istent, Krisztust váró idővé váljon.
2500 évvel visszaforgatjuk most a történelem kerekét. Nem évmilliókkal, csak néhány évszázaddal. Az Ószövetség világában találjuk magunkat. És a régesrégi szavak üzenetében a mi várakozásainkra ismerhetünk rá. Isten eljöveteléről sokszor és sokféleképpen beszél az Ószövetség. Sokan, sokféleképpen várták és élték át a Vele való találkozás ünnepét.
Ábrahám mesélhetne erről, akit otthonából hívott el, hogy új ígéretek birtokosává tegye őt, és egy nép származzon tőle. Jákób is mesélhetne nekünk a nagy találkozásról, az álomban kapott üzenetről, hogy Isten nem hagyja el, vele lesz a hosszú úton. És beszélhetne az éjszakai küzdelemről is a Titokzatossal, aki áldásával ajándékozta meg. És meghallgathatnánk Mózest a csipkebokorélményéről, a Sínai hegyen átélt Istentapasztalatáról. És mesélhetne nekünk az Egyiptomból megszabadult és a pusztában vándorló nép is: hogyan jött közel hozzá, egészen kézzel foghatóan az Isten. Aztán Illés próféta, aki a lágy szellő hangjában ismerte fel a Mindenható őt hívó szavát.
És így érünk el Ézsaiáshoz. Pontosabban második Ézsaiáshoz, aki ismeretlen prófétaként a babilóniai száműzetésben lévő zsidóknak hirdette Isten eljövendő szabadítását. Ézsaiás könyvének 40. fejezete így kezdődik: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága." Akkor hangzik fel ez a kiáltás, amikor már rezignáltan, a fogság állapotába beletörődve élték életüket a száműzöttek - távol otthonuktól, messze Jeruzsálemtől, a templomtól. Hirtelen a kiáltó hangja hasít bele az egykedvű hétköznapokba: van remény, Isten nem mondott le népéről, közel a szabadulás. A hazatérés immár nem csupán vágy, egy távoli jövőben talán elérhető cél, hanem itt, most valóság.
A pusztában út épüljön, az Érkező fogadására, és a hazatérők számára! Egyenes út, amely összeköti Isten világát az emberével. Ézsaiás szava visszhangzik a foglyok szívében. És évszázadokkal később egy másik követ, Keresztelő János is ugyanezekkel a szavakkal hirdeti, hogy Isten országa elközelített. Van hazaút Hozzá, mert Isten emberré lett, hogy az ember megszabaduljon rabságából. A vigasztalás üzenete egyenes úton érkezik.
Egy mozifilm történetét idézem fel. A film címe: Straight Story, úgy fordíthatnánk, mint egyenes, őszinte, igaz történet. Egy vállalt hosszú útról és a találkozás mély élményéről szól. Alvin Straight idős amerikai ember. Egy kisvárosban éli életét. Már eléggé "rozoga", nehezen mozdul ki otthonról. Egy napon telefont kap, hogy a bátyja súlyos beteg. Nagyon megdöbbenti a hír. Több évtizede már, hogy megszakítottak egymással minden kapcsolatot. Összevesztek régesrég, valami kicsinységen. És azóta nem beszéltek, nem is találkoztak egymással. Alvin szíve összeszorul. Eszébe jut közös gyermekkoruk, ahogy kémlelték a csillagos eget, és megpróbálták kifürkészni a titkokat. Vajon mit hoz a jövő, mi lesz velük, ha felnőnek? Arra egyikük sem gondolt akkor, hogy valaha is elválnak, távol kerülnek egymástól - nem csak a kilométerben mérhető, hanem a lelki távolságot tekintve is.
És akkor végre dönt. Nem várhat tovább. El kell mennie a testvéréhez, ki tudja, életben találja-e még. Nincs vesztegetni való idő. Le kell győzni a távolságot. A mérhetőt - mintegy ezer kilométert - és a lelki, szívbeli távolságot, amit nem lehet kifejezni méterekben...
De hogyan tudja átszelni ezt az irdatlan távolságot? Hiszen kocsija nincs, jogosítványát is bevonták. Idős már és nehezen jár. Fáj a lába - de leginkább a szíve. El kell indulni mégis. Nem tehet mást.
Alvin határoz: azt az ezer kilométert egy ráülhetős fűnyírógépen teszi meg, ami mögé egy ponyvával letakart utánfutót erősít. Telerakja benzines gallonokkal, felkészül az irdatlan hosszú zarándokútra.
Másfél hónapig tart az út. Nappal döcög az úton a furcsa jármű, úgy harminc kilométeres sebességgel. Sokan megdöbbenve, hüledezve szemlélik, kinevetik. Vannak, akik stopposként kipróbálják a járgányt. Útközben sok találkozás, sok élmény kíséri Alvint. Este, mikor fáradtan félreáll az útról, és az utánfutóban megágyaz magának, mindig megnézi a csillagokat. És eszébe jut a gyermekkora. A közös tervek, az álmok, és elgondolkozik az emberi szív rejtelmeiről.
Vajon odaér-e még? Sokszor összeszorítja szívét ez a kérdés. Aztán egy napon megérkezik. Mások igazítják útba a városszéli kis viskóhoz, ahol a bátyja lakik. Magányosan, szegényen, betegen. Bekopog és feszülten vár. Sokáig nem jön ki senki. Már-már azt hiszi, hogy elkésett, mikor végre csoszogást hall. Kinyílik az ajtó, és egy idős, rongyos ember áll Alvinnal szemben. Hosszasan nézik egymást. Aztán a testvér megtöri a csendet, és odafordul a csodajárgány felé. "Csak nem ezzel jöttél?"- kérdezi Alvint. Ő csak bólint csendesen. Aztán mindkettőjük szeméből egy-egy nagy könnycsepp gördül le. Csak nézik egymást, és tekintetükben ott tükröződik a hosszú út utáni hazatérés, az egymásra találás öröme. A film végetér. A kamera az utolsó filmkockákon újra a csillagos eget mutatja. Az álmok valóra válnak...
Egyenes, igaz történet. Két emberről, egy vállalt hosszú útról és a szeretet hatalmáról. Hogy miért meséltem el mindezt? Hiszem, hogy Istennek is van "Straight Story"-ja. Igaz története az emberrel, az emberért. Ő is vállalt egy hosszú, nagyon hosszú utat, mérhetetlen távolságot. És szeretetével áthidalta azt Jézus Krisztusban. Ezért magasztalhatjuk Őt ezen az ádventen is.
Egy régi próféta szava és üzenete újra valóság lehet: igazi, személyes örömüzenet: Ő megszabadít, vigasztal, reménységet hoz. Itt van Istenünk! Immánuel!
Varga Gyöngyi