A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Sokféle életképet leírtam már lokálisnak nem tekintendő valóságunkból, s mindig úgy éreztem, hogy ezt vagy azt a helyzetet már nRibár Jánosem lehet felül- vagy alulmúlni. Nemrégiben lapunkban is beszámoltam egy meglepő keresztelési előkészítő-kísérletről. Az érintettek ugyanis visszautasították kérdésemet, amelyben tapintatosan a szülők és a keresztszülők hite, vallásossága iránt érdeklődtem, tekintettel a keresztelési liturgia első kérdésére (hisztek-e Istenben?). Azt mondták, semmi közöm sincs ahhoz, hogy ők hisznek-e vagy se, én csak kereszteljem meg a gyermeket, a többi nem rá tartozik. Majd zavaros fejtegetésbe kezdtek (pár percig tartott), hogy ők belül, a lelkükben mit éreznek, s nem az számít, hogy járnak-e templomba vagy sem stb. Mert attól, hogy valaki nem ül vasárnaponként ott az istentiszteleten, még lehet istenhívő, sőt a templomba járók is ilyen-olyan bűnös lelkek – fejtegették. Én csak kereszteljem meg a gyereket, a többit bízzam rájuk.

Vagy megszomorodott lélekkel arról is írtam már, hogy a keresztelés szentségét valakik a tyúkok levágásával kötötték össze. Ha már levágták a pipiket, hát legyen meg az a keresztelő…

Sőt a felülmúlhatatlannak látszó esetek közül az volt az egyik legérdekesebb, amikor egy egyetemet végzett fiatalember úgy érdeklődött a keresztség szentsége iránt, hogy miképpen lehet attól megszabadulni, ha mégsem tetszene neki. Gyakorta kerülünk nehéz helyzetbe, hiszen a keresztség szentsége nélkül szeretnének nem is kevesen templomi esküvőt, mert az „olyan ünnepélyes”. Ilyenkor a lelkészt az a gond feszíti, hogy a fiatalok „csak” önös érdekből keresztelkednek meg, mintegy az ünnepélyesség kényszerítő varázsa alatt. De akkor is mondani, tanítani, hirdetni kell az evangéliumot, hátha éppen ekkor akarja a Lélek a maga szentségesen szent művét elvégezni a hozzánk ilyen kéréssel betévedt testvérünk szívében.

A naiv lelkész Krisztus szeretetének ismeretében igyekszik nyitottan fordulni mindenki felé, és közben nem tudja, hogy mikor szórja a gyöngyöket illetéktelenek elé…

Már megértük azt is, hogy istentiszteleten, esküvőn, keresztelőn, sőt temetésen is csengett a mobiltelefon, és a hívott fél zavartalanul felvette a maroknyi jószágot, és még zavartalanabbul diskurált kedves hívójával. Egy jól öltözött, fess úr még fel is állt, s járkálva csevegett egy istentiszteleten kívüli keresztelés során. A szolgatárs mit is tehetett volna, ha rászól a telefonálóra? Csak veszít. Ám ha nem szól, az egyház veszíti el presztízsét (lám, egy keresztelés alatt nyugodtan lehet mobiltelefont használni, nem számít a szakrális hely sem).

De úgy, tűnik, az említett eseteket még lehet fokozni.

Feketébe öltözött fiatal házaspár érkezik hozzám, kíséretükben egy elegánsan öltözött hölgy, aki távoli rokonként és kísérőként mutatkozik be. Ülnek a szobámban a friss gyász csendes szomorúságával, és hozzákezdünk a beszélgetéshez. Nevek, adatok, rokoni összefüggések tisztázása következik, s egy megrázó élettörténet, amely önmagában véve is megható, megrendítő. Kérdezek, felelnek, reagálok, majd elkövetkezik az a pillanat, amikor töviről hegyire ismer-tetem a temetési liturgiát. Szokásom szerint pontosan, precízen, az első szótól az utolsóig, az elköszönésig felvázolom a temetés menetrendjét (a liturgia kifejezés idegen számukra). Amíg elmondom a tudnivalókat, tapintatosan figyelem az arcokat, hogy értik-e, amit mondok, hiszen a metakommunikáció hasznos tudomány. Most is megemlítem a három gyászoló előtt, hogy az ének után „Atya, Fiú, Szentlélek nevében” kezdődik a szertartás, zsoltárt olvasok, majd természetesen nevesítve elhangzik, hogy miért, illetve ki miatt vagyunk itt, és ekkor következik az igehirdetés.

Igehirdetés! A fiatalasszony zavartan, sőt rémülten néz rám, társai rezzenéstelen arccal. Érzem, valami nem stimmel, ezért – jobbat nem tudván – megkérdeztem: valami baj van? Valami zavarja? S a válasz: „Nem tudom, mi az az ige-micsoda.” Nem emlékszem, hogy a talajt éreztem-e kimenni a lábam alól, vagy inkább az égszakadás élménye járt át. Mondom, kérdezem: „Az igehirdetésre gondol?” Válasza megint egyszerű, komplikációmentes: „Én még ilyen szót nem is hallottam!” Mi az, hogy igehirdetés?! Átvillan az agyamon D. Rössler professzor Tübingenből, R. Bohren vastag és szellemiekben gazdag könyve vagy a „Hiszek az igehirdetésben” magyar nyelven is olvasható szakkönyv, valamint Groó professzor homiletikai előadásai… Ott ül velem szemben egy feketébe öltözött, meggyötört arcú fiatalasszony, aki láthatóan megrémült az „igehirdetés” szótól, én pedig keresem a szellemi koordináta-rendszert, amiben megszólalhatok. Mit is mondjak hirtelenjében?

S megkezdem, minél egyszerűbben, hogy arról vagy olyasmiről beszélek egy bibliai mondat (ige) alapján, hogy hiszünk Istenben, Jézus Krisztusban, bűnbocsánatban, örök életben, hívunk megtérésre, imádkozunk… „Ja, azt lehet” – feleli. Vajon mire gondolt, amikor az igehirdetés szótól megrémült? Nem igazán tudom. Talán csak a „hirdetés” kifejezés maradt meg benne, és attól félhetett, hogy a családi gondokat „kihirdetem” a nagy nyilvánosság előtt? Rémülete elmúlt, megnyugodott, de én azóta is megrendülve töprengek azon, hogy talán elérkezett az ideje egy vadonatúj teológiai munkának. Lehet, hogy el kellene kezdeni „aufs Maul gesehen” teológiai munkát folytatni – és nem másutt, mint a nyájban. Mert ezt is megértük: idegen szó lett „az igehirdetés”! Van, akinek ez teljesen ismeretlen kifejezés, s amikor hallja, nem érti, illetve amikor végre megérti, majdnem legyintve mondja: „ja, azt lehet”. Ja, azt a vallásos szöveget elmondhatja…

Lassan, de biztosan araszolunk a nullapont felé?

Lehet, hogy akad olyan ember, aki nem ismeri az „igehirdetés” szót. De aki érti a kifejezést, vajon érti-e az igehirdetést is? Márpedig lelkészi és egyházi szolgálatunknak ez a leglényegesebb pontja, hiszen örök életek múlhatnak rajta.

Ribár János

::Nyomtatható változat::