Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Miközben a második világháború pusztítása söpört végig a világon, a mohácsi gyülekezet 1942-ben nagy meglepetést okozó vállalkozásba kezdett. Sokan kérdezgették akkoriban, hogy a nemrég alakult kis közösség miként mert és tudott belevágni egy lelki hajlék építésébe. A nem éppen zökkenőmentes templomépítés a háborús viszonyok dacára végül sikeresen fejeződött be. Szeptember 10-én a gyülekezet ünnepi istentiszteleten adott hálát a mohácsi templom felszentelésének a hatvanadik évfordulója alkalmából. A hálaadás igehirdetője Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke volt Németh Pál és Némethné Tóth Ildikó mohácsi lelkészek liturgiai szolgálatával.

Az akkor még messziről is látszó, dunántúli jellegű templom fehér falai 1943 őszén már álltak – a környékbeliek nagy ámulatára. Mohács és környéke már akkor is egyházunk egyik legnagyobb szórványterülete volt, és a magyarbólyi gyülekezethez tartozott. A nagy távolság megnehezítette a rendszeres lelkigondozást és az istentiszteletek tartását, ezért már a ’20-as évek elejétől felmerült egy saját templom építésének gondolata a várossá fejlődő Mohácson. 1937-ben – amikor már Ormos Elek, lelkészi karunk jelenlegi legidősebb tagja volt a terület missziói lelkésze – indult meg az éveken át tartó helyi és országos gyűjtési akció, amely végül lehetővé tette a templom építésének elkezdését a város szívében.

A mohácsiak már templomuk felszentelésének időpontját tervezték, amikor az 1944-ben zajlott drámai események a dél-dunántúli térséget is elérték; ennek következtében hatalmas csapás érte a nagy áldozatokat meghozó kis gyülekezetet. A még fel sem avatott templom súlyosan megrongálódott a harcokban. A mohácsiak és a szórványban élők hite, bátorsága és kitartása azonban megingathatatlan maradt. Két évbe telt, mire megkérhették D. Kapi Béla püspököt a templom felszentelésére, amelyre 1946. szeptember 15-én került sor.

Gáncs Péter Lk 10,25–37, az irgalmas samaritánus példázata alapján tartott igehirdetésében – a háborús állapotokra emlékeztetve – feltette a kérdést: milyen úton jutott el a gyülekezet a hálaadásig? Kifejtette, hogy ezen az úton ma is sokszor számolhatunk útonállókkal, úton fekvőkkel, úton járókkal vagy az útról elmenekülőkkel. A világháború alatt és után a mohácsi híveknek volt bátorságuk és lelki erejük ahhoz, hogy az akkori viharos élet országútján ne menjenek el az útszélen fekvők mellett, hanem megálljanak, és a példázatbeli samaritánushoz hasonlóan oltalmat és biztonságot nyújtó lelki hajlékot építsenek a kifosztottak és szenvedők számára. Ennek a krisztusi indulatnak és irgalomnak kell vezérelnie a gyülekezetet ma is, hogy olyan helyet tudjanak biztosítani a megfáradtaknak és a védelmet keresőknek, ahol meg lehet pihenni, ahol gyógyulni lehet, s ahol azokat is hozzásegíthetik a gyógyuláshoz, akikkel az élet útjain találkoznak, akiket az útszélen találnak – emelte ki végül a püspök.

Az istentisztelet utáni ünnepi közgyűlésen személyes hangvételű visszaemlékezéseket hallhattak a mohácsiak a templomépítő lelkész, Ormos Elek családtagjaitól, valamint a gyülekezet fiatalabb és idősebb tisztségviselői mondtak köszöntéseket a jubileum alkalmából.

P. G.

Regionális hozzárendelés: Mohács–Magyarbóly–Siklósi Társult Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::