Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Legutóbbi írásomban (Szemétkrízis, Evangélikus Élet, 2008/22. szám) arra próbáltam olvasóim figyelmét felhívni, hogy fizikai környezetünk szennyezése mellett legalább annyira súlyos szellemi, lelki környezetünk szennyezése is, és ennek egyik fokmérője nyelvünk szókészletének súlyos megromlása, a trágárság és obszcenitás elburjánzása.

Azt próbáltam érzékeltetni, hogy „…a nyelvnek érzelemkifejező szerepe is van. A szavakról, mondatokról ítélve valami nagyon furcsa folyamat játszódik le az emberek lelkében. Mindinkább arra a következtetésre jutunk, hogy a lelkünk mélyén valami nincs rendben, és ezt tanúsítják elmondott, elsziszegett, kitörő káromkodásaink is. (…) Egy belső, nagy szemétkrízis jeleit vélem felfedezni, azt az óriási lelki-szellemi válságot, amelyet nap mint nap átélünk, amely fertőz és bűzlik életünkben.”

Megdöbbenéssel olvastam a Népszabadság május 29-ei számában a szörnyű hírt, hogy Szabó Józsefet, a tizenhét éves kaposvári diákot két „jó barátja” és osztálytársa, Misike és Dávidka agyonverte, tóba dobta, majd még el is siratta.

Az eset az extremitások sorába tartozik – fejtik ki véleményüket a megkérdezett mindentudó szakértők. Egyébként meg persze hibás a család, a közoktatás, az iskola, a társadalom, a média. Azt is tudni vélik, hogy frusztráltabbak a mai tizenévesek az előző korosztályoknál, lelkileg leterheltebbek, sok a feldolgozatlan külső hatás. És itt van az internet, a tévé, a mozi, ahonnan „dől az agresszió, a gyilkosság, az aberrált szexualitás, a gonoszság, a kétes hírességek butasága, a lényegtelen dolgok felnagyítása, a hazudozás, a gátlástalan viselkedés dicsérete és annak sugalmazása, hogy csak te számítasz, s rajtad kívül senki. (…) Most mindenki pszichológusért kiált.” (Magyar Nemzet, május 29.)

Elemzés ide vagy oda, én nemigen olvastam semmit Misike és Dávidka személyes, belső felelősségéről – mintha a riporterek, elemzők mindenáron arról akartak volna meggyőzni, hogy az extrém eset megtörténtéért leginkább a külső, objektív hatások, tényezők a felelősek, és a tizenhét éves, szinte felnőtt gyilkosok inkább ezeknek az áldozatai.

Hasonló extrém történet, amikor két tizenéves lány agyonvert egy taxisofőrt, talán a pénzéért, talán mert unalmas volt az élet, és kellett egy kis hepp… Erre jöttek az elemzések, magyarázatok, a média szinte makulátlanná mosta az egyébként nevetgélve vallomást tevő „két kislányt”. Mindent a külső körülményekre igyekeztek kenni, áthárítani, az egyéni felelősségről szinte szó sem esett. Nincsen ebben szerintem semmi új. A bibliai őstörténetből tudjuk, hogy miután Káin megölte Ábelt, Isten számon kérő szavára – szinte előttem a kép – vállát megvonva, enyhe mosollyal ennyit válaszolt: „Nem tudom! Talán őrizője vagyok én a testvéremnek?”

Kíváncsiságból újra a statisztikákhoz fordultam. Egyértelműen kiderült belőlük, hogy a rendszerváltás előtti időszakhoz – 1988-hoz – képest a kilencvenes évek közepéig mind Romániában, mind Magyarországon megháromszorozódott a regisztrált bűncselekmények száma; közöttük többszörösére növekedett – ahogyan az elemzés írja: „robbanásszerűen növekedett” – a kiskorúak és fiatalok által elkövetett bűncselekményeké. Külön tanulmányt érdemelne az, hogy mennyire fokozódott ezen bűnelkövetések súlyossága.

Hová lett Immanuel Kant vagy a 20. századi Norbert Elias utópikus álma, hogy a modern társadalom, az állandó haladás, a civilizáció fejlődése együtt jár az ösztönök megszelídítésével, az agresszivitás, az erőszak csökkenésével? Sokkal inkább igaza van Hans Peter Duerrnek, aki szociológusként azt állította, hogy az agresszió, az ebben való gyönyörködés, az erőszak megnyilvánulásai annál valószínűbbek, minél szervezettebb, fejlettebb egy adott társadalom. Ehhez már csak annyit fűznék hozzá, hogy lassan ezek a bűnesetek nem extremitások, bár rettenetesek, de egyre inkább megszokott velejárói lesznek mindennapi életünknek, természetessé válnak.

Kétségtelenül fontosak a külső hatások, a destruktív befolyás, és hibás a szülő, az iskola, a média, az egyház, az egész társadalom. Hibás minden és mindenki. Nem kétséges az sem, hogy az elmúlt évtizedekben túllihegték az emberi jogok elvét, de a kötelességekről, rendről, tisztességről, önfegyelemről egyáltalán nem volt már szalonképes szónokolni, erről inkább megfeledkeztünk.

De talán amiről a legjobban elfeledkezett szólni a világ, pontosabban akiről, az Isten. A modern világ ámokfutása ott és akkor kezdődött el – s azóta is tart –, mióta ebben a világképben, ebben a konstrukcióban nincs helye Istennek, s nincs, aki megkérdezze az alvó lelkiismerettől: „Hol van Ábel, a testvéred?” És tart ez az ámokfutás, a gyilkosság, a tettleges és verbális agresszió, amíg a kereszt megtöri az erőszak körét, helyreállítja a lélek kilengését?

A híres evangélizátor, Billy Graham lánya, Anne Graham mondta egy interjúban a következőket: „Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történik, ám évek óta azt mondjuk neki: menj ki az iskoláinkból, a kormányainkból, és távozz az életünkből! És ő, amilyen gentleman, csendben hátrahúzódott. (…) Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs gyermekeinknek lelkiismerete, miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat? Talán ha elég hosszan és alaposan gondolkodunk rajta, ki tudjuk találni. Azt hiszem, elég sok köze van mindennek ahhoz a mondáshoz, hogy amit vet az ember, azt aratja.” (Híd evangélikus magazin, 2007/iv. szám, 28. o.)

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::