Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Akár egy szusz­ra is ki le­het ol­vas­ni Már­ton Gyöngy­vér kö­te­te­it. Még­is azt ja­va­so­lom le­en­dő ol­va­só­i­nak, ne így te­gye­nek. Ugyan­is a szer­ző no­vel­lái, val­lo­má­sai, tör­té­ne­tei, pil­la­nat­fel­vé­te­lei olyan szé­pen fes­tett, él­ve­ze­tes stí­lus­ban, gon­do­lat­ban, mon­da­ni­va­ló­ban gaz­dag írá­sok, hogy vi­lá­guk­ban ér­de­mes időz­ni.

Ér­zé­keny lel­kű író­em­ber, anya­nyel­vé­nek iga­zi sze­rel­me­se Már­ton Gyöngy­vér. Író és ol­va­só lé­lek, aki ap­ró rez­dü­lé­se­ket is ér­zé­kel a vi­lág­ból, nem megy el a rész­le­tek mel­lett, ugyan­ak­kor a nagy össze­füg­gé­se­ket is át­lát­ja és lát­tat­ja ol­va­só­i­val. Mű­vé­szi esz­kö­zök­kel áb­rá­zol egy sor­sot, amely a ma­ga va­ló­já­ban ter­mé­sze­te­sen egye­di, még­is, a kor, a tör­té­ne­lem ál­tal ki­mér­ten so­ka­ké. De ta­lán nem min­den­ki ké­pes rög­vest meg­ér­te­ni, meg­érez­ni, ezért jó, hogy van, aki – ta­lán az írá­sok szü­le­té­se­kor nem is tu­da­to­san, még­is, kö­tet­té for­mál­tan, egy­más­ra rí­me­lő­en, rész­let­gaz­da­gon ki­fejt­ve – sors­kö­zös­ség­be von.

Mi­ről be­szé­lek? Már­ton Gyöngy­vér Ma­ros­vá­sár­he­lyen szü­le­tett, fi­a­tal fel­nőtt­ként jött át Ma­gyar­or­szág­ra, és év­ti­ze­dek óta Bu­da­pes­ten él csa­lád­já­val, itt van hi­va­tá­sa, az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem könyv­tá­ro­sa­ként dol­go­zik. Van szü­lő­föld­je, van ha­zá­ja, anya­or­szá­ga. Van ál­lam­pol­gár­sá­ga, anya­nyel­ve, nem­ze­ti­sé­ge. Meg­fo­gal­maz­za ön­ma­gát, az ott­hon és az itt­hon – mi csak hisszük, hogy olyan egy­sze­rű és egy­ér­tel­mű – kép­le­tét, vall a ki­sebb­sé­gi lét ad­ta, egy éle­ten át meg­vá­la­szo­lan­dó kér­dés­ről. Ha­tá­ro­kon át­kel­ni nem könnyű, mert a ha­tá­rok nem is annyi­ra kí­vül van­nak. Ké­pet kap az ol­va­só a vá­mo­sok pac­ká­zá­sa­i­ról, a hi­va­ta­lok meg­alá­zó pro­ce­dú­rá­i­ról, a „Ma­gyar­ba” me­nő zsú­folt vo­na­tok­ról, az uta­zás mél­tat­lan kö­rül­mé­nye­i­ről, de a bel­ső fo­lya­ma­tok, a be­lül be­járt utak az iga­zán iz­gal­ma­sak. A szerző ezek­ről is hi­te­le­sen „tu­dó­sít”.

S mi­ről még? Avagy: mi­ért is aján­lom én ol­va­sás­ra Már­ton Gyöngy­vér kö­te­te­it? Rop­pant egy­sze­rű a re­cen­zens dol­ga. Mert jó té­má­kat jó stí­lus­ban vet pa­pír­ra. Sze­mé­lye­sen, mind­vé­gig, ön­ma­gát vál­lal­va; az írá­sok cí­mei zá­ró­jel­ben áll­nak, de ko­ránt­sem mel­lé­kes-zá­ró­je­les tör­té­ne­tek ezek. Az író meg­en­ge­di, hogy is­me­rő­sök le­gyünk.

Bol­dog, sze­re­tet­ben meg­élt gye­rek­kor vi­lá­ga bon­ta­ko­zik ki a kö­te­tek­ből. Nagy ját­sza­do­zá­sok a gye­rek­se­reg­gel, ön­fe­ledt han­cú­ro­zá­sok a test­vé­rek­kel, ré­gi nya­rak szí­ne, íze, il­la­ta. Imád­ko­zás a Ma­má­val. Er­dély szép­sé­ges tá­jai, a sós vi­zű ta­vak, meg­annyi ka­land… Mind­ez per­sze a „szoc­re­ál” – er­ről is szól egy fi­gye­lem­re mél­tó írás – éve­i­ben, a gyer­me­ki em­lé­ke­zet szá­má­ra azon­ban ezek va­rázs­la­tos, cso­da­szép idők, hi­szen: sze­ret­ve gyer­mek­nek len­ni jó.

Uta­zá­sok, át­szál­lá­sok kró­ni­ká­ja az egyik tör­té­net, a má­sik kö­tet cím­adó­ja, az Át­ke­lő pe­dig to­rok­szo­rí­tó­an szép: anyá­ról és anya­or­szág­ról, ha­za­té­rés­ről, pél­da­mu­ta­tó em­be­ri tar­tás­ról. Meg­ka­pó­an ked­ves a szer­ző „gyó­ná­sa” is, ap­ró-csep­rő gye­rek­bű­ne­ink­re em­lé­kez­tet ve­le: de jó is volt, ami­kor a kí­sér­tést csu­pán né­hány szí­nes ce­ru­za, pár gramm plasz­ti­lin je­len­tet­te, s a „meg­té­rő bű­nös” ha­mar vissza­ta­lált a be­csü­let ös­vé­nyé­re… Vagy ami­kor gond­ta­la­nul sza­bad volt be­le­fe­led­kez­ni egy jó könyv­be a kert­ben, a dió­fa ágai kö­zött ül­ve.

Vé­gé­re hagy­tam a ked­ven­ce­i­met. A Hó­be­tyá­rok cí­met vi­se­lő írás pil­la­nat­fel­vé­tel az ir­dat­lan hó­ban el­re­kedt busz uta­sa­i­ról és vá­rat­lan „lá­to­ga­tó­i­ról”, kül­ső-bel­ső fé­lel­me­ink, ki­szol­gál­ta­tott­sá­ga­ink tük­re. Jót de­rül­he­tünk egy fur­csa pin­ce­ki­ál­lí­tás tör­té­ne­tén, egy kis fin­tor, ame­lyen utó­lag jó együtt ne­vet­ni, mert ezen él­mé­nyek nél­kül sem tel­jes az élet.

A szép­írás (az igé­nyes be­tű­ve­tés és an­nak min­den kel­lé­ke) iránt ér­zett lel­ke­se­dés­ről, de ki­vált­képp a könyv­i­gé­zet­ről, az­az az ol­va­sás, a könyv, a vers, a drá­ma, a me­se, a re­gény irán­ti szen­ve­dé­lyes sze­re­tet­ről ol­vas­va pe­dig iga­zi lel­ki ro­kon­ság­ban ér­zi ma­gát az em­ber a szer­ző­vel. Hogy is mond­ja? „A jó szö­veg­től va­ló­ság­gal szár­nya­kat ka­pok.” Nos, eh­hez csak annyit te­he­tünk hoz­zá: re­mél­jük, szin­tén Már­ton Gyöngy­vért idéz­ve, a má­so­dik kö­tet meg­je­le­né­se óta gyű­lik, s tol­la alá kí­ván­ko­zik újabb, a „tor­ko­mat is szo­ron­ga­tó, ben­nem lük­te­tő mon­da­ni­va­ló”.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::