Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Egyháztörténet

Hozzászólás a cikkhez

Az egyháztörténet és benne az istentisztelet története világosan jelzi, hogy az egyház tanítása, az igehirdetés tartalma és az istentisztelet megjelenési formája a legszorosabb kapcsolatban vagy egy-mással. Az evangélium igehirdetésben és a szentségekben megjel-nő ajándéka formálta meg és alakítja a liturgiát.

A tartalom és formája csak rövid távon mondhat ellent egymásnak, hosszú távon elképzelhetetlen, hogy a feszültség robbanáshoz ne vezessen. Amikor az igehirdetés tartalmilag kiüresedett, elviselhetetlenné vált az az istentiszteleti rend is, amelyet nem egy-szerűen a tradíció, hanem az evangélium formált az egyház történelme során. Az istentisztelet alakulása így elszakíthatatlan kapcsolatban van a Jézus Krisztusban való hit, Jézus Krisztus evangéliumának az igehirdetésben és a szentségekben kapott ajándékához való hűséggel vagy hűtlenséggel. Az istentisztelet megújulása mindig tartalmi esemény. Mindig pünkösdi csoda is: a Szentlélek Úristen Krisztust tanúsítja és dicsőíti az istentiszteletet ünneplő gyülekezet számára és az istentiszteletet ünneplő gyülekezet énekével-imádságával és a „liturgia utáni liturgiával”, a Krisztus-követés mindennapos gyakorlatával. A Krisztus-központúságát elvesztegetett igehirdetés mindig liturgiát robbant, a megújulás pedig felismeri, a magáénak ismeri el az ósdinak, idejét és érvényét veszítettnek minősített, Krisztushit formálta és reformálta örökségét. Nem szükségtelen igazolásként, hanem szemléltetésként szeretnék utalni ennek a kapcsolatnak a 19. század közepén, majd a 20. század közepe táján való kibontakozására. A 19. századit Wilhelm Löhe nevével és munkásságával és szolgálati helyének súlypontjával, a bajorországi Neuendettelsau-val kapcsoljuk össze. Agendája (1844) nemcsak a lutheri hitvallásokhoz való szigorú hűséget, a 16. és 17. századi liturgikus örökség megbe-csülését, hanem az ebben a korban újságként ható ökumenikus nyi-tottságot is jelzi: a közös Krisztus-hit bátorságával merít a keleti orthodox kereszténység és az anglikán közösség kincseiből is. Olyan istentiszteleti életet gyakorol gyülekezetével, amelyben az örökség-hez való hűség elválaszthatatlan egységben él a diakóniával, a szeretetszolgálat hallatlan sokszínűségével (diakonisszái nem véletlenül viselnek még templomi szolgálati beosztásban is kötényt a fátyollal együtt). A személyes gyónás gyakorlatának felelevenítése, a gyülekezet állandó tanítása, az Amerikába kivándoroltak lelkigondozásáért vállalt felelősség, a misszió feladhatatlan kötelezettsége, a templom szépségének, az istentisztelet tárgyi eszközeinek készítéséért és gondozásáért viselt felelősség nem egymástól független, párhuzamosan futó „munkaágak” az ő elgondolása szerint, hanem szétbonthatatlan egység. Forrása Krisztus, akire temploma és a bajor templomok életnagyságú feszülete utal, és aki sza-vában és szentségeiben közöttünk él, és akinek az imádására és szolgálatára semmi sem elég szép, és semmi sem túlságosan sok. Sokan és sokszor minősítették keresztény romantikusnak, az is-tentiszteletért és annak minden szolgálatot átjáró erejét egyházi r-mantikának, amely felett eljárt az idő. Azt gondolom, hogy a kritikusai felett jár el az idő. Hiszen senki sem kerülheti ki munkásságát és annak az istentiszteletbe való ágyazottságát, akinek, Löhe-vel (és az anyaszentegyházzal együtt) Jézus Krisztus az „egyedül szent”.

Lapunk legutóbbi számaiban kértük olvasóinkat, hogy tegyék meg észrevételüket az új liturgia-tervezettel kapcso-latban, amelyeket olvasói levelekként közölhetünk. Az eddig beérkezett hozzászólásokat folyamatosan kö-zöljük lapunk 10. oldalán.

Fehér Károly (nyug. evang. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::