Rovatoló

Hírek - Lelki táplálék - Fáklyafény - Aktuális - Egyháztörténet - Iskoláink - Megkérdeztük - Könyvbemutató - Gyermekoldal - Versek - Egyéb - Visszhang - Pályázatok - Arcképcsarnok

Visszhang

Hozzászólás a cikkhez

Templomba megyünk. Nem zárkózunk be az „Isten-lélek” szorosra, túl szorosra zárt bensőségességébe. Nem becsüljük le, sőt ellenkezőleg, nélkülözhetetlennek tartjuk Krisztus-hitünknek azt a megnyilvánulását, amelyhez az otthon felütött Biblia, az emlékezetből dúdolt ének és a személyes hangú, keresetlen szavakkal elmondott imádság éppen úgy hozzátartozik, mint a templomi istentisztelet. Evangélikus kereszténységünkre azonban mégis a templomi istentisztelet a jellemző. Telepes gyülekezeteink történetének első eseményei közé tartozott a templomépítés.

A templomba megyünk. Nem a birtok-birtokos viszony kifejezése ez, hanem a ragaszkodásé. Énekeskönyvünk egyik kincse a 288. énekünk. Ebből idézem címként a második versszak első sorát. Tulajdonképpen elég lenne csupán végigmeditálni, még inkább végigénekelni, hogy érzékeljük a ragaszkodás és szeretet, a templomszeretet melegét. Kár lenne csupán templomszentelési ének gyanánt használni. Jó lenne ennek az éneknek a lelkiségével indulni. Mintha a 84. zsoltár mai változata szólalna meg benne. Ott a „szerelmetes hajlékról” énekel a zsoltáros. A ma használatos fordítás „kedvessé” szelídíti-szegényíti a vágyódásnak és a ragaszkodásnak a hevét. Vagy egyszerűen a templommal való kapcsolatunk elszegényedésének a tényleges, tárgyilagos fokmérője? De maradjunk csak az idézett énektöredéknél. Templomunk? Melyik az? Ma már alig van evangélikus vagy általában keresztény, akinek egyetlen templomhoz lenne kötődése. Kényszerű költözések, kegyetlen történelmünk okozta vándorlások, népes anyagyülekezeteket szórvánnyá ziláló kenyérgond: mind belejátszottak, hogy lazuljon vagy teljesen el is tűnjön a személyes kötődés. De ebből a rosszból az Úristen még jót is hozhat ki, ha az új lakóhely evangélikus templomában, istentiszteletén felfedezzük a miénket, a templomunkat. „Templomunk, drága vagy nekünk…” Valaki jóízű tréfából azt kérdezte, hogy csak nem gyülekezeti pénztáros írta ezt a sort, vagy talán építési-renoválási számadás összegét látva vetették papírra? Valóban, így is drága a templom. Egyházunkban ritka a patrónus építette templom. Kincsként kell megbecsülnünk azokat a listákat – ha megmaradtak –, amelyek arról tanúskodnak, hogy a „drága” általában nem a fölöslegből épült, hanem a szükségesből szakították ki eleink vagy kortárs gyülekezeteink a templomra valót. Csöngei szolgálati helyem 18. század végi templomának tetőszerkezetét felszentelése után harminc évre „haragos Margit napján”, június 10-én „égi tűz”, vagyis villámcsapás hamvasztotta el. A gyülekezet önmagára az addigi egyházi adó tizenötszörösét vetette ki, hogy újra fedél kerüljön a falakra. Közben pedig zokszó nélkül kifizetett egy asszonyfai (Ostffyasszonyfa) katolikus férfinak 1 forintot, „aki magaelszánását a tűziveszélykor bátorságosan kimutatta és ezenközben egy forintját elveszítette.” Alig akad gyülekezet, amely ne tudná folytatni a pénztárkönyvből is hitelesíthető, igaz legendák sorát: gyülekezeteink hite, imádsága és áldozata nem sopánkodásból, a fogát szíva tartotta „drágának” a templomát. A mi időnkben pedig talán egyetlen templomunk sem épül vagy újul meg anélkül, hogy a saját gyülekezetével együtt a hazai és a világevangélikusság áldozata ne épülne bele a „mi templomunkba”, a „drágába”. Magyarán: alig vetődhetünk olyan messzire, ahol nem egyszerűen templomra, hanem a templomunkra ne találhatnánk! Mégsem az építési vagy renoválási összeg millióiból derül ki, miért drága nekünk a templomunk. Egyetlen pillanatra sem feledhetjük a templom praktikus rendeltetését: nyugodt körülményeket biztosít az istentiszteletet ünneplő gyülekezet számára. Ha esik, ha fúj, fedél van a fejünk felett. A falak megszűrik az egyre zavaróbb külső zajt, a térből egy kisebb teret kihasítva körülölelik a gyülekezetet. Csak az tarthatja ezt a praktikus nézőpontot „materiálisnak”, aki elfelejtette, vagy még meg sem ismerte a templomtól való megfosztottság messziről hősies, közelről azonban rettenetes, hitet, hűséget, közösségi tudatot sorvasztó, az istentiszteleti életet, liturgiát a minimumra szegényítő nyomorúságát. Mégsem lehet itt megállnunk. A templom sokkal több annál, amit praktikumként sorolhatnánk. Ha belépünk, nem csupán védett helyre, hanem beszédes térre is találunk. A szemünk számára mondja el, mit tett és tesz Isten értünk. Istenről beszél, akit az egek egei sem foghatnak be, de aki mindig korlátozza önmagát, hogy találkozhassunk vele. Ahogyan a betlehemi istállóban megszületett Fiúban korlátozta magát, mikor emberré lett, úgy korlátozza magát, amikor nem a világmindenségben, hanem emberkéz építette templomban ad találkozót gyülekezetének. Ahogyan a teremtésről szóló bizonyságtétel szerint az emberteremtményt nem löki bele a nagyvilágba, hanem kertet rekeszt a számára, hogy valahol otthon legyen, ahol Istennel való közösségét is megélheti, úgy jelzi a templom és ami benne van, ami benne történik, hogy Isten önmagának szab korlátokat, önmagát alázza meg. Templomot enged építeni, hogy a gyülekezetnek is legyen ideiglenes otthona, amelynek a falai között nem önmagát éli át csupán, hanem Istenre figyelhet. Addig is, míg kicsit részletesebben próbálunk közösen hallgatni a templom-beszédre, olvassuk, énekeljük végig énekeskönyvünk 288. énekét.

Fehér Károly (ny. ev. lelkész, Székesfehérvár)

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::