1%

Episzkopális, zsinatpresbiteri vagy kongregacionalista egyházmodell?

Bevezetés

A kérdés nyilván azért vetődött föl, hogy lássuk a mi egyházunk mai helyzetét, és okuljunk, javítsunk a meglévő helyzeten, ha szükséges. Mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy tökéletes egyházmodell (és egyház) nincsen. (De van egy tökéletes Urunk!). Mindegyik egyházmodellnek vannak előnyei és hátrányai. És mindegyik jó, ha jó vezetők vannak, de rossz, ha a vezetők alkalmatlanok az Isten szerinti szolgálatuk betöltésére. Azaz, ha rossz a vezető, a legjobb rendszer is rossz, ha pedig jó a vezető, a legrosszabb, leggyengébb rendszer is jó.

Ebből alapjában az következik, hogy nem csupán, sőt elsősorban nem az egyházmodellek alakítgatására van szükség, hanem lelki megújulásra a saját és egész egyházunk életében. Arra, hogy Krisztus odaszánt, átadott életű követői legyünk minden területen. A romlás akkor következik be, ha a pásztorokból béresek lesznek, a javulás pedig ennek a fordítottja.

Az egyház célja

Nem a törvények megfogalmazásából és nem is a szervezet átstrukturálásából kell kiindulnunk (noha ennek is be kell következnie), hanem az egyház céljából. S ha világosan áll előttünk, hogy mi az egyház feladata és küldetése, akkor tudunk jó rendet, helyes életet és megfelelő szabályokat, törvényeket alkotni.

Az egyház célja:

• Isten megdicsőítése életünkkel és szavainkkal * Az emberek személyes krisztushitre segítése * A hívők táplálása, útmutatás a különféle élethelyzetekben, bátorítás * Szeretetszolgálat végzése hitalapon és a hitért.

Tehát az egyház létének csak a személyes krisztushit alapján van értelme a földi élet különféle területein. E nélkül elveszítjük identitásunkat. Életünk szervezetté, szolgálatunk mahinációvá és Bibliánk szépirodalommá változik. Megjelenik a kultúrprotestantizmus és a kultúregyház. Ami még jó ahhoz képest, amit a liberalizmus hoz az erkölcs, pl. a homoszexualitás területén. Tehát: erős bibliai alapokra kell helyezkednünk, ill. azon kell megmaradni.

A három egyházmodell

El kell ismernünk, hogy szervezetre szükség van az élet minden területén. A növekedő közösség életében elrendezendő dolgok keletkeznek, súrlódások támadhatnak, a vélemények megoszláshoz vezethetnek. Az egyházban ez úgy jelentkezik, hogy Mózes mellé Isten 70 vént rendel, az ősgyülekezetben az apostolokat 7 diakónus segíti, Pál munkatársakkal kel útra, véneket rendelnek ki az új közösségekben, és a vezetők feladata lesz a harc fölvétele is a ragadozó farkasokkal. Egyszóval: megszervezik a gyülekezeteket, a meglévő közösségeket. Hogy mindenek „ékesen és jó rendben” menjenek végbe.

Tehát, az egyre több ember, a kapcsolatok, a külső nyomás is mind-mind arra vezet, hogy valamilyen szervezetet kialakítsanak a gyülekezetek.

Az egyházmodell nagyrészt egyházvezetés kérdése: hogyan irányítsuk a gyülekezet közösségét. Három modell kérdését vizsgáljuk most:

• az episzkopális,
• a zsinatpresbiteri
• és a kongregacionalista modellt.

Nagyon érdekes, de inkább csodálatosan bölcs dolog, hogy az Újszövetségben nincs egy meghatározás a helyes egyházi modellről. (Ahogy az istentiszteleti rendről, a keresztségről, az úrvacsoráról, a vezetők rendjéről stb. sincs.) Így a bibliai példákat és tanításokat magunknak kell alkalmaznunk a magunk helyzetében, és az Újszövetség teret hagy a szervezet szükség szerinti formálásának. Esetleges változtatásának. Mert egy más helyzetben vagy korban másmilyen struktúrára lehet szükség.

Alapjában három modell létezik, melyből kettő az Újszövetségre vezethető vissza, a harmadik pedig az emberi közösség, azon belül is a demokrácia terméke, a Bibliához igazítva, amennyire lehet.

1. Az első egyházmodell a püspöki. A püspökök (episzkoposz-ok), vagyis felvigyázók irányítása alatt álló közösség ez. A püspökség feltételeit az 1Tim 3,2-7-ben találjuk leírva. Itt elsősorban az erkölcsi alapokról olvashatunk, - mert az természetes, hogy teljesen Krisztusnak átadott életű hívő legyen, ahogy a presbiterekről olvassuk (de minden keresztyén és ószövetségi vezetőről is).

A gyülekezetek élén állnak a püspökök, akik többen is lehetnek. Tehát szolgálatuk inkább a mai lelkészi hivatásnak felelne meg jórészt. Vezetik a hitéletet, igét hirdetnek, vigyáznak a tanítás tisztaságára, és testületileg irányítják a közösséget.

Ebből a modellből nőtt ki a mai értelemben vett, episzkopálisnak mondható egyházmodell. Erre a közösségre legjobb példa a katolikus egyház. Nem az egyes hívők alkotják a gyülekezetet, és nem az egyes gyülekezetek választják meg az őket összefogó szerveket, hanem minden föntről indul: A pápa, az érsek, a püspök rendelkezési sorrendben jut el az utasítás az egyházközségig és az egyes hívőig. Pl. a papot sem választják, hanem a püspök kinevezi.

E rendszer előnye:

• nem a tagok kénye-kedvétől függ a pap helyzete * bátrabban taníthat és fegyelmezhet * ha helyes a tanítás, biztosítva van a tisztasága * erőteljesebb függetlenség a világi hatalomtól

Hátránya:

• önállótlanság, nincs szabad véleménye papnak és híveknek * a hamis tanítás köréből nem tud kilépni * egyszemélyi vezetés, a diktatórikus irányítás veszélye * megkövesedés , hagyományok (negatív szempontból) * stb.

1. A második egyházmodell a zsinatpresbiteri vezetés. Az Újszövetség beszél az episzkoposzok szolgálatba állításáról, de a vének, preszbüteroszok felkenéséről is. Tehát legalább kétféle vezetés van az ősegyházi gyülekezetekben. A presbiterek azok az idősebb, tapasztalt hívők („vének”), akik élettapasztalatuknál, bölcsességüknél és helyzetmegoldó képességüknél fogva alkalmasak a gyülekezet közösségének vezetésére. A személyes hit, odaszentelt élet és tiszta erkölcs náluk is követelmény a kiválasztásnál. Az apostolok és más gyülekezeti munkások és kiküldöttek nekik számolnak be munkájukról. Feladatuk:
   • Bizonyos teológiai döntések, Csel 11,30. * Az apostolok távollétében a gyülekezet vezetése, Csel 14,23. * Általános felügyelet, 1Pt 5,2-3. * A gyülekezet tanítása, 1Tim 5,17. * Lelkigondozás, Tit 1,8.

Komolyabb szolgálatuk volt, mint egy mai presbiternek, és látjuk, hogy nem a gyülekezet közösségének „laikus oldalát” képviselték. Nagyon is képzettnek kellett lenniük a hit és élet dolgaiban. Inkább kiegészítő, támogató, ellenőrző, tudomásul vevő és szükség esetén irányító szerepük volt.

Ehhez képest a mai „zsinatpresbiteri elv” egészen más lett: óvatosan egyensúlyozni és dekázni próbálunk a „lelkészi és nem-lelkészi” elem között, hogy egyik se jusson túlsúlyra. Pedig hát egyetlen gyülekezeti tag sem lehetne laikus, és fordítva: A lelkész az a laikus, aki a lelkészi szolgálatra kapott elhívást és megbízást. Ugyanolyan kényszerpálya a lelkész-laikus szembeállítás, mint amikor különféle egyházi és világi szervezetek megpróbálják meghatározni, hogy legalább ennyi százalék nő legyen a testületükben. (Egyébként lassan azt kell majd kikötni, hogy legalább néhány % férfi is legyen a tanárok, orvosok, vezetők stb. között…).

A mai helyzetre vonatkozóan elfogadható egyébként a zsinatpresbiteri elv, hogy a lelkészi és nem-lelkészi személyek is képviselve legyenek. Csak a hit és rátermettség kellene, hogy döntő legyen a rangbeli, kapcsolati és egyéb szempontok helyett. És például, ha egy országos vagy megyei felügyelőt választanak, hogyan lehetne/lesz azonnal szakértője minden egyházi kérdésnek, és nyilatkozhatna, írhatna és intézkedhetne mindenben, ha előzőleg nem volt aktív/hívő tagja egy gyülekezetnek. Magasabb beosztásba azt kell választani, aki kicsiben bizonyított, előzőleg is benne volt egy gyülekezet életében, ismeri helyzetét, gondjait. Egy lelkész is a segédlelkészségnél kezdi. Így kell lennie minden világi tisztségnél, de a nem gyülekezeti egyházi tisztségeknél is. És emellett nem lenne szabad megengedni kettőnél több tisztség vállalását; azaz a tisztséghalmozást. Hogy mindenki teljes erővel tudja betölteni azt az egy-két feladatot, ami egyenként is nagyon sok odaadást és törődést követel. Ez vonatkozik presbiterekre és lelkészekre is. Nem lelkész-laikus egyensúly kellene, hanem odaadó emberek, akik olyan százalékban töltik be a tisztségeket, ahogy alkalmasak és ahogy elhívást nyernek rá. – Mindenesetre a mai felügyelők nagy feladata a gyülekezet lelki és formai vezetése akkor, amikor éppen nincs helyben lelkipásztor és/vagy köztes helyzet van.

E rendszer előnye:

• A világi elem bevonása, más szempontok figyelembe vétele céljából * Közösségi vezetés (nem egy személyre bízta az Úr az egyházát) * Terhek, felelősség megoszlása * Nyitottság több véleményre, - a tanítás kérdésein kívül

Hátránya:

• Nehéz egyensúlyt teremteni a „két oldal” között * Világi és emberi szempontok kerülnek a kiválasztásba * A „két pólus” hatalmi harchoz vezethet * A lelkész „alkalmazottá” alacsonyodhat, aki az „alkalmazóktól” függ. * Stb.

Ez talán a legjobban működő rendszer, amely azonban kiigazításokra szorul. A lelki vezetőkről el kell ismerni, hogy Istentől kapják az elhívatásukat, - de a lelki vezetők el kell, hogy fogadják, hogy a gyülekezet állítja be őket a szolgálatba. Nem a paritáson kell állandóan aggódni, hanem a megfelelő lelki emberért imádkozni és azt megtalálni. A presbitereket is be kell állítani a lelki szolgálatba. Egy oldalon, az Úr ügyéért küzdjünk mindnyájan.

1. A harmadik egyházmodell a kongregacionalista. Ennek igazából nincsen bibliai alapja és előzménye. Ez egy, a közösség által irányított rendszer. De a bibliában azt látjuk hogy a nép sosem döntött és járt el helyesen, még a maga ügyeiben sem. A nép „királyt kért”, úgy akart élni, mint a többi nép és többi ember. Mindig ez a baj: amikor a többiekhez akarunk igazodni. Pedig Isten nélkül azok lejjebb vannak. És mi is csak akkor maradunk meg annak, aminek Isten akar látni, ha az Úr a mi Királyunk, ha Őrá figyelünk, ha ő a mérték. A nép csak zúgolódni tud Mózes és Áron ellen. A világban a demokrácia más. Azért van, mert nincs Istenük, nincs magasabb mértékük. A közös bölcsesség vagy a közös hiba lesz a döntés alapja. Nem Isten akarata. – Ezért mindig jó vezetőkre volt és van szükség a világban. Akkor lesz jó a döntésük is. De jó vezetőkre van szükség az egyházban is. Akkor előre haladunk a megszentelődés és az üdvösség útján.

Az emberi döntés is lehet jó, de sok veszélyt hordoz magában; főleg, ha az egyházra alkalmazzuk.

E rendszer előnye:

• mindenki hozzászólhat a dolgokhoz, a döntésekben benne lehet a véleménye nem emelkedik ki egy erős, de rossz vezető közvetlenebb testvériség alakulhat ki

Hátránya:

• a legnagyobb emberi döntés is kisebb, mint a legkisebb isteni vélemény * a nép Isten Igéje helyére helyezheti magát és döntéseit * nehezebb összefogni a közösséget * a lelkész(ek) „alkalmazottá” válhatnak, nem elég függetlenek az őket kinevezőktől. * Stb.

Következtetések

Egyik egyházi modell sem tökéletes. Tökéletlen emberek vagyunk, - de tökéletes Istenünk van. Őrá mutatunk, Őrá hallgatunk, az Ő akaratát és tetszését keressük. Minél inkább így van, annál inkább megtaláljuk a számunkra itt és most alkalmas egyházi modellt vagy működési rendet. És bármilyen modellben élünk, a Krisztus és egymás iránti szeretet, odaadás áthidalja a különbségeket és nehézségeket. Mindnyájunkért adta magát Krisztus, mi is oda kell, hogy adjuk magunkat Őérte és a felebarátainkért.

Amit azért még leszűrhetünk

Három teendőnk van: (amint ezt már régebben, 3 éve előadtam)

• A lelki élet megújítása: evangélizáció, hitmélyítés. (Az evangélizáció valódi bűnbánatra jutást és bűnbocsánat-kérést jelentsen, megtisztulást, szabadulást, odaszánást). Valódi missziós csoportok, rendszeres kiszállás szolgálatra * A közösség újjáépítése: baráti lelkészi körök, a gyülekezeteknek egymás általi meglátogatása, fölkarolása, belföldi testvérgyülekezetek. * Az anyagi helyzet rendezése: adakozókészség, épületek, munkakörök, racionalizálás.

Van-e erre „emberünk” (Jn 5) ? Bizony kevesen és gyengék vagyunk, elsősorban magamat is beleértve. Ezért legfontosabb teendőnk, amit el tudunk kezdeni, hogy hitébresztő és hitmélyítő igehirdetési sorozatokat rendezünk. Javaslatom, hogy minden püspök, esperes, lelkész, irodai munkás, alkalmazott és felügyelő évente vegyen részt egy ilyen héten. Ahol nem a különböző anyagi és egyházigazgatási ügyekkel foglalkozik, nem előadást tart, nem siet, hanem: egyszerűen részt vesz, hallgatja az Igét, bűnbánatot tart és töltekezik. Kiszakad a hétköznapi élet lázas tolongásából. Óriási hatással lenne ez egyházunk szervezetére, működésére és lelki valóságára.

És a mi szervezetünk?

A szervezeti átalakítás és annak részletei egy másik előadás és megbeszélés tárgya lehet, de pár szóval szükséges még megemlítenem, hogy mit vonhatunk le mindebből a magunk szervezeti rendje számára. (Az előbb említett, hitbeli megújuláson túl és mellett).

Mert szervezeti megújulásra is szükség lehet, hiszen ezért kaptuk kidolgozásra ezt a témát. Egyszerűsíteni kell a szervezetet, és testvéri alapra kell helyezni.

Egy püspök legyen. Ez a fogalom ma már nem bibliai, de a külső, világi szervezetekkel való tárgyalásokhoz és képviselethez szükség lehet rá. Tkp. „egyházelnök” legyen, esetleg ezzel az elnevezéssel is. Megbízatása 5 évre szóljon, megismételhetetlenül, s utána ne viselje a püspöki címet. Föltétlenül maradjon gyülekezeti lelkész is, ugyanolyan, nem névleges szolgálattal, mint a többi lelkész.

Az egyház négy vagy öt esperességre tagozódjék, kb. Budapest, Győr, Pécs, Békéscsaba, Nyíregyháza központtal. Azaz négy terület és Budapest legyen az alkotórésze. Négy területi elnök (esperes) plusz az egyházelnök (püspök) irányítsa. Egy lelkész legyen mindegyiknek a helyettese és egy nem lelkész a tanácsadója (felügyelő). Ez a 15 fő legyen az egyház vezető testülete. Ez már két funkció, többet nemigen szabad rájuk bízni. Azokra másokat kell fölkérni, ill. választani. Ezeken kívül még 3-3 fő a gyülekezetekből, azaz összesen 30 fő. Ha ez kevésnek, szűk körnek tűnik, még 1-1 lelkész és gyülekezeti tag, mindösszesen 45 fő.

A gyülekezet. Vezeti: a lelkész, és mellette áll a felügyelő, akinek más nevet kell adni (pl. tanácsos). A felügyelő tanácsadó, aki a lelkész nélküli gyülekezetet lelkileg is vezeti, ebben a helyzetben istentiszteleteket tart. A presbiterek száma ne haladja meg a 10-et. Mellettük, ha kell, lehet kb. 10 diakónus, bizottsági vezető, szolgálatot összefogó testvér. Hivataluk ismételhető az 5 év után is, de ugyanannyi éves korukig tarthat, mint a lelkészeké.

A gyülekezeti tagság nagy kérdés. Itt nem is foglalkozom vele. Csak azt említem meg, hogy van sok unitárius” vagy még annál különösebb nézeteket valló ember is, aki jelenleg tagnak számít. S esetleg nem is jár az alkalmakra. – A konfirmáció rendszerét is teljesen új alapokra kell helyezni. A gyülekezet anyagi önállóságát mindenképpen el kell érni, rövid határidőn belül.

Központi hivatalainkat és minden épületünket racionalizálni kell. A hivatalok dolgozói hűséges egyháztagok legyenek, akik az oda betérők felé szeretetet sugároznak és tudnak néhány hitbeli segítő szót is mondani; a portástól az osztályvezetőig. Tudatosítsuk, hogy a hivatalok és irodák a gyülekezetekért vannak.

Iskoláink, óvodáink, szeretetotthonaink alap kiindulási pontja, hogy ott lelki és testi segítséget szeretnénk nyújtani. Az új életre segítjük és az örök életre készítjük föl őket.

Lelkészképzésünket is át kell gondolni, hogy milyen formában és milyen tartalommal folyjék tovább.

Itt megállok, és mások elkészült dolgozataira, jó gondolataira utalok: folytatódjék azok alapján a további átgondolás; imádkozzunk lelki megújulásért és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt Urunk Országáért, nagy neve dicsőségére.

Széll Bulcsú

Bp-Kispest, 2010. január 11.