1%

[Evangélikus Élet 2005/19.]

Tamás mise - a keresõk istentisztelete

Pünkösd vasárnapján sokak által régen várt, a szervezõk reményei szerint komoly érdeklõdésre számot tartó kezdeményezés indul útjára több budai és pesti gyülekezet összefogásával, az Északi és Déli kerületek támogatásával. A Tamás-mise Finnországban született istentiszteleti forma, hazai gyülekezetekben is ünnepeltek már hasonló alkalmakat, Balassagyarmaton és Bakonycsernyén. A budapesti szervezõk közül Balicza Klárát kérdeztük arról, hogy a város sokszínû kínálatában miként lehet különleges lelki élmény, találkozási lehetõség egy „importált” istentiszteleti forma.

Kiket szólít meg, kiket akar elérni, egyáltalán, mit rejt az elnevezés; „Tamás-mise”?

A mise „alcímének” ezt választottuk: a keresõk istentisztelete. Ez rögtön elárul két fontos dolgot. Egyrészt azt, hogy istentiszteletrõl van szó; a ’mise’ elnevezést azért tartottuk meg, mert a forma, amit használunk ilyen néven ismeretes egész Európában. Az evangélikus többségû Finnországban ugyanis semmilyen felhangja nincs a ’mise’ kifejezésnek, azt az evangélikus istentiszteletre is alkalmazzák. Szintén fontos azonban az alcímben a ’keresõk’ szó. Azokra gondolunk, akikkel évekig együtt jártunk mondjuk ifjúsági órára, aztán eltûntek. Azokra a barátokra, ismerõsökre, kedvesekre gondolunk, akik tudják rólunk, hogy mi magunk templomba járunk, de elhozni már nem merjük õket, mert „biztos nem fogják értékelni”. Aztán gondolunk azokra is, akik néha-néha eljönnek istentiszteletre, de nem találják a helyüket. És gondolunk azért magunkra is. Mert néha szeretnénk valóban ünnepelni vasárnap, és a puszta befogadáson túl valóban részt is venni ebben az ünneplésben. Óriási szükség volna arra is, hogy a budapesti gyülekezetek, amelyek egymástól két metrómegállónyira élik egymástól teljesen független életüket, valahol találkozzanak. Jó lenne esetenként kilépni a gyülekezeti keretekbõl, hogy ne csak a kétévente megrendezett egyházi találkozókon döbbenjünk rá arra, hogy az 50-100 jól ismert arcon kívül vannak más evangélikusok is ... És jó lenne megtapasztalni, hogy együtt meg tudunk valósítani valamit, amihez egy-egy gyülekezet ereje kevésnek bizonyulhat. Éppen ezért része az alapkoncepciónak, hogy a Tamás-mise minden egyes alkalmát más budapesti gyülekezetben tartjuk „vándormise” jelleggel, és ezt segítik elõ az istentisztelet utáni kötetlen együttlétek is.

Kedves Klára, Te hol találkoztál elõször ezzel az istentiszteleti formával?

Tavaly közel 10 hónapot töltöttem Finnországban, Helsinkiben. Ott rendszeresen részt vettem a kinti Tamás-miséken hallgatóként, és nagyon nagy hatást tett rám, amit ott tapasztaltam. Mondhatnánk, hogy a személyesség érzése miatt, hiszen lehetõségem volt személyes gyónásra és áldásra, vagy imádságot írni, amiért hét közben egy imaközösség imádkozott. Mondhatnánk, hogy a teli templom miatt. Mondhatnánk, hogy a körülbelül 50 fehérruhás szolgálattevõ bevonulása miatt. Vagy mondhatnánk, hogy a zene miatt, ami modern hangszereléssel, nagyon színvonalas módon tette valóban bûnbánattá a bûnbánatot és dicsõítéssé a dicsõítést. Ugyanakkor az az igazság, hogy azóta sem tudom pontosan, mi fogott meg, mert amikor elkezdek az élményen töprengeni, kiderül, hogy tulajdonképpen nem is történt semmi különös. De az biztos, hogy hozzám hasonlóan mások is – közel ezren – nagyon szerettek oda járni. Ez talán elég is, talán nincs is szükség arra, hogy pontosan megmagyarázzuk, elemezzük.

Ami Finnországban sokak számára újra a közösség felfedezésének élményét hozta, vajon „receptszerûen” mûködik, majd közöttünk is? Nincs veszélye annak, hogy a „másolat” nem lesz olyan erõteljes, mint az eredeti?

A veszély természetesen fennáll, különösen akkor, ha recepteket keresünk, és másolatokat akarunk készíteni. Nem vagyok azonban meggyõzõdve arról, hogy ezt kell tennünk. Eleve nem készíthetünk másolatot, hiszen mások vagyunk mi is, mások a körülmények és nem utolsósorban az emberek, akiket várunk. A Tamás-mise csak keretet szolgáltat. Felhasználjuk az ötleteket: a gyónás lehetõségét, a bevonulást, az „imádságjárást”, a személyes áldás lehetõségét, a perselypénz konkrét, jól meghatározott célra való gyûjtését. Példának tekintjük a közvetlenséget, az interaktivitást, az igényességet. De az istentisztelet szerintem azért ízig-vérig magyarországi. Ráadásul, ahogyan máig nem tudom, mitõl volt különleges a helsinki alkalom, a mi készülésünkben is van egy adag bizonytalanság, tapogatózás és tamáskodás. És ez nem feltétlenül baj. Már az elejétõl imádkozunk azért, hogy maradjon hely Annak, aki hitünk szerint a kezdeményezés mögött áll. A felelõsséget nem akarjuk elhárítani, de hogy a dolog mûködik-e, az végsõ soron nem rajtunk, hanem a Szentlelken múlik.

Kik és hogyan készültök az elsõ alkalomra, ami Pünkösd vasárnapján este 6 órakor lesz a Deák-téri templomban?

Van egy lelkes csapatunk, amiben a különbözõ gyülekezetekbõl vagyunk együtt páran. A csapat összerázódása nagyon érdekes: úgy tûnik, hogy többekben egymástól függetlenül fogalmazódott meg egy Tamás-miseszerû istentisztelet gondolata, így amikor megkerestük egymást, rögtön egy hullámhosszon voltunk. Ennek a kis magnak a feladata, hogy minél többeket bevonjon a pünkösdi istentisztelet elõkészítésébe, valamelyik részfeladatba. Pontos számokat nehéz mondani, de jelenleg körülbelül 25-30 ember foglalkozik aktívan az istentisztelettel. A mi csapatunk általában kéthetente találkozik, a közte lévõ idõben pedig mindenki erejéhez, idejéhez mérten tevékenykedik. Összeállítottunk egy liturgiát, próbál a zenekar, készül a plakát, és persze gyûlnek az emberek. A legfontosabb, hogy mindenki ott lelkesítsen, ahol csak tud.

Hogyan tervezitek a folytatást, lehet-e még kapcsolódni a kezdeményezéshez?

Igen, mindenképpen a folytatás reményében láttunk neki a szervezésnek. Rendszeres alkalmat szeretnénk, a célunk elõbb-utóbb a havonta megtartott istentisztelet. És nagyon várunk mindenkit, aki csatlakozni szeretne. Várjuk azokat a gyülekezeteket, akik szeretnének a vándormise egyik állomásává válni. Várjuk azokat is, akik csoportosan vagy egyénileg segítenének. A dolog úgy lenne az igazi, ha minden alkalmat szinte teljesen új gárda készítene elõ, feladat pedig sok van: szükség van plakátolókra, fénymásolásra, zenészekre, felolvasókra, imaközösségre, lelkigondozókra, segítõkre, rengeteg telefonálásra. Én most beszámoltam a tervekrõl, de remélem, hogy egy év múlva már olyan sokan leszünk, hogy nálam sokkal alkalmasabbakkal lehet majd interjút készíteni…

                                                    Smidéliusz Gábor