1%

Egy békéscsabai születésű fiatal segédlelkész érkezett 1993-ban Nemescsóba, ahol csatlakozott a szolgálatban feleségéhez, Magyar Melindához. Ismeretlen volt számára a vidék, szokatlan a kis település a kilencvenezres nagyváros után.

Verasztó János azt mondja, hogy aki az Alföldről érkezik a vasi dombok közé, a Dunántúlra, az nagyon hamar megszereti ezt a vidéket. Mégis nagy volt a kihívás, hogyan állja meg egy városi ember a helyét egy alig háromszáz lelkes településen. Most már tudja, hogy nehezen. Más mentalitás emberek közé érkezett, nem tudta kinek mit mondhat, mit nem. Tanulta a szokásokat, az emberi kapcsolatok titkait. Sokat hibázott - vallja be most.

De nézzük csak meg, mi volt ennek a két esztendőnek a hozadéka?

Nemescsó társegyháza Meszlen. A meszleni templomot építésekor még nem építhették az utcafrontra. Egy udvarba épült és ennek így utólag nagy hasznát vették. Feleségével már Nemescsóba érkezése előtt, 1992 nyarán ökumenikus ifjúsági tábort szerveztek. Mintegy száz résztvevő ment el, a templom körül sátortábor létesült, a parókia tele volt fiatalokkal. Hogy mennyire helyénvaló ötletnek bizonyult, azt az igazolja, hogy a meszleni templom környéke azóta is évente benépesül, az egyházmegye nyári programjainak egyik jelentős eseménye.

Nemescsóban kezdett el foglalkozni az ifjúsági zenével is. Ma Répcelakon működik a vekker zenekar, annak csírái Nemescsóban nőttek ki.

Amikor Nemescsóban már otthonosan érezték magukat, a kerület püspöke a békásmegyeri missziói gyülekezetbe helyezte a Verasztó házaspárt. Békásmegyer a Csillaghegyi gyülekezethez tartozott és fehér folt volt az egyházi szolgálat térképén. Nem nehéz elképzelni elkeseredésüket. Egy otthonos vasi falu közösségéből, termékeny munkával maguk mögött egyszerre csak a budapesti panelrengetegben találták magukat, ahol kezdetben azt sem tudták hová, kihez menjenek, hol találnak ott evangélikusokat. El voltak keseredve és imádkoztak. "Ismeretlen mezőn Jézus előttünk járt".

És Jézus valóban előttük járt. Egy néni a kezükbe adott egy listát, amelyiken mintegy száz név és ím volt felsorolva. Száz cím, amit a néni hossz időn keresztül, önszorgalomból gyűjtött össze, száz, a lakótelepen élő evangélikus család címe. A missziót tehát azzal kezdhették, hogy ezt a száz címet végiglátogatták, elkezdték a gyülekezet szervezését. Másfél hónap elteltével már egy iskola termében istentiszteletet tarthattak.

Másfél évig szolgáltak Békásmegyeren. Nem hossz idő. Nem volt ott sem templom, sem fizetés, sem önálló gyülekezet. Másfél év után azonban volt egy 25-30 fővel havi rendszerességgel együttimádkozó közösség, akik minden hónapban vasárnaponként összegyűltek, az istentisztelet után együtt maradtak, beszélgettek, közösen filmeket néztek. Együvé tartoztak.

Tehát eddig úgy tűnik, Verasztó Jánosnak és feleségének minden könnyen sikerült. De az Úristen próbatétele és kegyelme egy súlyos tragédiában, betegségben, majd az ezt követő gyermekáldásban megmutatkozott. 1993. január 1-én elvesztették gyermeküket, majd ezután a szülés szövődményeként Melinda egy nagyon súlyos betegségen esett át. Az orvos - bizonyára legjobb tudására hagyatkozva - közölte, nem lehet gyermekük többé. János akkoriban írta szakdolgozatát, azon gondolkodott, halasztást kér annak leadására. "Akik sírva vetnek, vigadva aratnak" szól az ige. Az orvos legjobb tudása szerint nemet mondott. Az Úristen azonban IGEN-t. 1995-ben gyermekkel áldotta meg házasságukat és ezt a gyermeket még további három követte. Mindegyik szülés problémamentesen zajlott, a gyermekek egészségesek.

A békásmegyeri szolgálatot az azóta is tartó répcelaki szolgálat követte. Hat esztendeje élnek a legkisebb lélekszámú vasi, túlnyomó többségében evangélikus városban. A megye egyik legnagyobb gyülekezetében szolgálnak.

Répcelakon teljesedett ki János zenei missziója. Még napjainkban is szokatlan, hogy egyházi énekeket, vallásos tartalmú dalokat elektromos hangszeren, könnyűzenei kísérettel énekelnek. Szokatlan akkor is, ha ezt a színpadon teszi egy együttes, még szokatlanabb, ha azt a templom falai között, istentiszteleti szolgálat keretében. A répcelaki evangélikus Vekker együttes ezt teszi. A gyülekezet tagjai kezdetben meglepődtek, de ma már elfogadják.

A zenében az a fontos, ha Istent dicséri. Ettől válik alkalmassá arra, hogy istentiszteleten szolgáljanak vele. A magyarországi evangélikus zenei hagyatékban, mind a magyar énekeskönyvben, mind a szlovákban vannak szép régi énekek, mély hitet tükrözők. De vannak sajnos silányak, rosszak is. Ha a hagyományos rossz, azt el kell hagyni. Ami pedig jó, azt hagyományossá kel tenni. Ezt teszi a Vekker.

Évente mintegy tíz istentiszteleten, illetve további alkalmakon szolgálnak. A répcelaki istentiszteleti gyakorlatban fontos szerepe van az ifjúsági éneknek. Bebizonyosodott, hogy a fiatalokat ezzel a zenével könnyebb megtartani, de könnyebb a szép régi énekekre is rászoktatni.

Verasztó János igehirdetései nagyon egyéniek. Nem arra gondolok, hogy mást hirdet mint szolgatársai, csak arra, hogy másként. Igehirdetései kopogósak, szigorúak. Fordulatai meglepőek. Nem szívhez szólóan beszél, az igét tolmácsolja. Egy közelmúltban volt temetésen e sorok írója halotta azt a megjegyzést, hogy ezen a prédikáción nem lehetett sírni. "Senkit sem prédikálhatok a mennybe" - mondja. Szólaljon meg az evangélium, az ember pedig válasszon: Barabbás, vagy Jézus. Igehirdetéseit különböző szolgálati helyein más-más módon fogadták. Budapesten teljesen, Nemescsóban különbözőképpen. Répcelakon megszokták. A fiatalok fogékonyak rá.

Az igehirdetések kapcsán mondja, hogy úgy kell az igének általa megszólalni, úgy kell azt tolmácsolnia, hogy nem teológusok hallgatják. Ennek kapcsán említi, hogy az igehirdetésnek megerősítőnek kell lenni. A készen kapott vallásosság a bajban összeomlik. A hitért meg kell harcolni.

A megerősítéshez pedig sok segítséget kap, még a tengerentúlról is. 1997 reformáció havában két amerikai lelkész (a Free Lutheran Church tagjai) vendégeskedtek Répcelakon. Vacsora közben merült fel annak a lehetősége, jó lenne, ha az amerikai egyház tudna küldeni magyarországi szolgálatra fiatalokat. A Free Lutheran Church egyike az Egyesült Államok evangélikus egyházainak, lényegében európai gyökerekkel. Hitüket az Ágostai Hitvallás és a lutheri káték alapján gyakorolják, csupán egy ecclesiologiai eltérés van: a konfirmáció után a gyülekezet felnőttkorba lépő tagjai gyülekezetük előtt megerősítő fogadalmat tesznek.

A '97-es beszélgetést '98 tavaszán megállapodás, majd nyáron öt fiatal látogatása követte. Akkor egy-két hetesnek indult a kapcsolat, de '98 őszétől egy amerikai ifjúsági lelkész egy évig tartózkodott Répcelakon. A kapcsolat azóta is folyamatos. Az együttlétek angol nyelven folynak, csak bibliai témákról beszélgetnek.

Vasi lelkészek szerint 5-7 év szükséges ahhoz, hogy egy távolról érkezett lelkész a megyében gyökeret eresszen, az itteniek elfogadják. Hogy ez Verasztó János esetében már megtörtént, azt több jel is igazolja.

Az idei évben, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kirobbanásának évfordulóján Verasztó Jánosnak Vas megye Közgyűlésének elnöke a "Vas Megye Kultúrájáért" díjat adta át. Kérdésemre, hogy ezt minek tulajdonítja, azt feleli, hogy minden kitüntetés szubjektív megítélésen alapul. Azt gondolom a fentiekből kiderül, hogy ebben az esetben bizony a döntés objektív volt, a díj megérdemelten került hozzá.

És engedtessék meg egy személyes élmény idejegyzése.

A közelmúltban a répcelaki ifjúsági csendesnap alkalmával a parókia előtt álldogáltam, amikor egy csöpp kisgyerek - lehetett talán hat-hét éves - érkezett, kezében egy tálca süteménnyel, amit feltehetően a csendesnapra hozott. Kicsit bizonytalanul megszemlélt, aztán megkérdezte: "A Joe bácsi hol lehet?" Azt gondolom, ha egy lelkészt a csöpp kisgyerekek is őszinte természetességgel joebácsiznak, akkor azt a lelkészt elfogadták és szeretik. Az ilyen szeretetet kiérdemelni pedig csak Istenben bízó szolgálattal lehet.

erdelyik