|
Szombathelyi mozaikok
Ünnepre
Letűnt korok emléke fel-fel sejlik néha bennünk
Felmordul a szívkatlan s levetjük minket nyúzó, számos terhünk
Érezni ekkor a gyengédség
erővonalait, s szelíd örvénylését
Belénk vésődött hangját
- mit nem hallunk - féktelen ölelését
Értetlen észleljük hirtelen,
hogy mégis van, ki önzőn szeret
önzőn, mert tudja ő,
hogy másképp ezt nem is lehet
Megállunk percekre, s ünnepeljük azt, mi számára természetes
Fogadjuk hát Tőle azt mi ember feletti s tökéletes
S ha tespedés oka kétkedés, vagy elménk földhözragadtsága
Bizonyíték legyen száznegyven év, s felhúzott falak örökké valósága.
(Németh Zsolt)
|
