A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 17.vasárnap

Jézus az úton Jeruzsálem felé. Tanítványainak arról beszél, hogy emberek kezébe adatik, megölik, de három nap múlva feltámad. Már a kereszttel van elfoglalva. Küldetésének legfőbb pontjára figyel: az az Atya akarata, hogy életét adja a világért. A tanítványok „nem értik”, amit mond. De nem is kérdezik meg tőle, mit jelentsen a szava. És kezdenek „másról beszélni”, arról, ami őket jobban érdekli. Mi lesz majd, ha eljön az Isten országa? Hol lesz a helyünk? Ki lesz a nagyobb?

Kibújik belőlük az „örök ember”, és földhöz ragadt gondolataikkal, szemléletükkel csak a maguk jövőjét, érvényesülését, karrierjét latolgatják. Két ponton buknak el: az egyik a pozícióért való versengés, a másik a megszerzett pozíció megtartása. És mindez a kereszt árnyékában hangzik el. Íme az egyház, amikor „Jézus nélkül” vándorol! Figyelmeztetés a mindenkori egyház számára: ha valami nem világos az utunkon, azt nem „magunk között” kell elintéznünk, hanem Jézust kell kérdezni. Ez pedig igéjében való elmélyülést, imádságos igetanulmányozást kíván, és ez nem lehet idegen ma sem az egyházától.

Ma újra sokat beszélünk a kereszt teológiájáról, Jézus halálának és feltámadásának középpontba helyezéséről, de ott van-e valójában életünkben, egyházunk életében? A kereszt nekünk is azt jelenti-e, amiről Jézus akkor a tanítványoknak adott példát egy kisgyermek középre állításával?

„Jézus a halálba megy, a kiszolgáltatottság, vagyis a »kicsiség« felé. Ez Isten kinyilatkoztatásának iránya. Ők viszont a »nagyság« irányában gondolkodnak” – írja Dóka Zoltán a Márk evangéliuma kommentárjában. És mi hogyan gondolkodunk? Állandóan azt vizsgáljuk, hol állunk, hogyan érvényesülünk, mennyire elfogadott egyházunk, mennyire tudunk átformálni közösséget, társadalmat. Rangsorolunk és kétségbe esünk, hogy más egyházak mivel tűnnek ki, milyen a hatásuk, mennyire állnak előbbre vagy hátrább, és áhítozunk előkelőbb helyezésért – és közben éppen azt vétjük el, amit Jézus a kisgyermekek odaállításával jelképezni akar: aki a kicsikkel, elesettekkel nem törődik, az első helyre törekszik, szívlelje meg az igét: „legyen mindenki között az utolsó, és mindenki szolgálja” (35. v.).

Jó lenne sok, magunkkal való foglalkozás, pozíciókeresés helyett azt kutatni: hogyan lehetünk ma „mindenki szolgája”. Ez az igazi misszió értelme.

Nemcsak közösségi életünk merülhet el a jobb pozíció hajszolásában, egyéni életünk is itt vizsgázik. Mindenki szolgájának lenni nem jelenti az első helyet, a dicsőséget. Jézus útját jelenti, az ő követését a kereszt felvállalásában, kicsinységet, olykor talán lenézettséget, leértékelést. De mindezt abban a tudatban követhetjük, hogy nekünk először Isten országa dolgaival kell törődnünk, foglalkoznunk, a „többiek megadatnak nekünk”.

A megszerzett pozíciót, előnyt, hírnevet meg is kell tartani. Sok energiát kíván az ilyen magatartás. Erről beszél Jézus, amikor a tanítványi közösségen kívüli ember befogadását vagy elutasítását hozza fel példának. Ebben a képben benne rejlik a ma egyházának ökumenikus zártsága vagy nyitottsága. A „ne tiltsátok el” a különböző felekezetek, de a saját egyházon belül is meglévő sokféleségben veti fel nekünk az „elfogadás” vagy még inkább a „befogadás” szükségét. El kell hinnünk, hogy Istennek szerte a világban vannak olyan emberei, akik hisznek benne, elfogadják; talán nem olyan külső körülmények között gyakorolják hitüket, mint mi, de nem lehet őket kiközösíteni. A mások elfogadása és befogadása szeretetünket teszi próbára. Milyen az a szeretet, amely válogatós, csak a magam fajtáját fogadja el, kirekeszti azt az embert, aki ugyancsak Urának vallja Krisztust.

Jézus tanítványait a tágabb szeretetre, nagyobb nyitottságra indítja. Természetesen megmarad a Jézusban való bizodalom és a hozzá kötöttség igénye, de az egyház nem rekeszthet ki azért, hogy megőrizze a zártságát. Amikor embertársunkat ítéli meg, bennünket is. Nem mi vagyunk az igazság letéteményesei, Jézus az út, az igazság és az élet.

„Egy pohár víz” nem nagy dolog, elhanyagolható a sok más teendő között. Mégis Jézus azt mondja: „aki inni ad nektek egy pohár vizet az én nevemben, mivel Krisztuséi vagytok…, el nem marad a jutalma.” Bárki teszi ezt, ha az ő nevében teszi, azt sem Jézus, sem az Atya nem felejti el.

Az egyház határát, keretét nem mi szabjuk meg. Az egyházzal nem mi rendelkezünk, Jézusé az egyház, ő vonja meg határát. Ő pedig nagyon tágra nyitotta szeretetét, még minket is, még engem is befogadott. Nem felfelé a dicsőségbe, hanem lefelé, a mindenki szolgálata felé visz az út Ővele.

Tóth-Szöllős Mihály