Keresztény szemmel
Erdei gondolatok
Fűben, fában az orvosság – mondogatták eleink, míg mások meggyőződéssel állítják, hogy a természet közelségére, az erdőben tartózkodásra elsősorban nem a test, hanem a lélek áhítozik. S úgy tűnik, mindkét állítás elfogadható.
Való igaz, hogy a mégoly fejlett gyógyszeripar is alapvetően a természetben található anyagokból, elsősorban növényekből és ásványokból készít kivonatokat, amelyeknek gondos adagolása helyrehozhatja a szervezet egy-egy ideiglenes meghibásodását. Másrészt viszont az elkényel- mesedett, városiasodott embernek újból és újból szüksége van arra, hogy találkozzon a természettel, amely sokszor mesterségesen épített (szafari- vagy vadasparkok), de mégis természetes hatású, s legalább emlékeztet az érintetlen tájra, ösztöneinkben felidézve múltunkat. Nem véletlen, hogy soha nem látott fejlődésnek indultak a városokat övező települések, tömegessé vált a városokból való kiköltözés, és egyre hangosabb azoknak a civil szervezeteknek a szava, amelyek több zöldterületet követelnek az épített környezetben, a kertvárosok lakói pedig bőségesen ellátják munkával a kertépítőket. Hiszen a természetből származunk, oda születtünk, ezt adta ajándékba Teremtőnk.
Építhetünk tornyokat, utakat, gyárakat, szépet, csúnyát, kisebbet vagy nagyobbat, igazán mégis csak a természet közelében érzi jól magát az ember. A párás hajnali erdő illata, a hegyek lenyűgöző látványa, a növények szín- és formagazdagsága, az állatok titkainak kifür- készése semmihez sem hasonlítható élményt tud nyújtani.
E természetközeliség értékét igazolják az ott élők – a városi ember számára irigylésre méltó – kiegyensúlyozott, derűs mindennapjai. Azoké, akik naponta rácsodálkozhatnak a természetre, de ha kell, harcot is vívnak vele, mint ahogy erre az elmúlt árvíznél is szükség volt. Ők bizonyára többet, mást értenek meg a teremtés csodájából. Közvetlenül használják fel az Úr adományait tápláléknak, eszközökké átalakítva, vagy éppen gyógyszernek. Mert az erdőben egy mély szippantástól nem csak a tüdő, de a lélek is tisztul. S nemcsak jótékony hatású, de szükségünk is van rá. Kell időt szakítani arra, hogy szeretteinkkel „megjárassuk a lábunkat a zöldben”, sőt el lehet hívni egy könnyed sétára az idősebb családtagokat is. A gyermekeknek meg egyenesen kötelező megmutatni a hegyeket, völgyeket, növényeket, állatokat, egyszóval a teremtett környezet csodáit. És nem csak a testi felüdülés, a kikapcsolódás érdekében. Azért is, hogy a talpunk alatt eltörő ágak recssenésétől megtört csendben elgondolkodva megérezzük Teremtőnk nagyságát, elmerengjünk azon a csodán, amit véghez vitt, s amelyet „térítésmentesen” nekünk ajándékozott. E főhajtás közepette talán hálát mondani sem felejtünk el…!
Gyarmati Gábor