Élő víz

Piros, égő, bedagadt szemek, szenvedő arc – nem, ezek nem mindig a mély bűnbánat jelei. Sőt, legtöbbször nem azok. Nem lelki tusakodás, lelkiismeret-furdalás váltja ki az említett tüneteket. Ellenben rengeteg allergiás embertársunk szenved tőlük. Még úrvacsorai közösségben sem tudhatjuk biztosan, vajon valakinek igazán a gyónási kérdések szántottak mélyen a lelkébe, vagy a zsebkendőt egészen prózai okokból szorongatja.

Egy kutatási eredmény szerint az ideges, rendezetlen problémákkal küzdő emberek közt sokkal több az asztmával, allergiával kínlódó. Mi köze a léleknek a tollhoz vagy virágporhoz? Ha más nem is, annyi biztosan, hogy ez a betegség eszünkbe juttathatja a következő igeverset: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedvén kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsid 12,15).

Kedves szomszédunk jóindulatúan figyelmeztetett, hogy parlagfüvet lát a kertünkben. Én nem vettem észre, bizonyosan azért, mert még sosem gyűlt meg vele a bajom. Meg aztán azért sem, mert sok „érdekes” dolog nő még egymás mellett az ősi parókiakertben. Az allergén növények gyökerei alamuszi módon bújnak meg a földben. Amikor azonban kihajtanak, attól kezdve miénk a felelősség. Ki kell tépni őket, méghozzá gyökerestől. Ha engedjük felnőni, már késő. A virágpor-szemcsék a levegőbe kerülnek, onnan szemekbe, orrokba, és fertőznek.

Miből gondoljuk, hogy a bűneset által fertőzött természetnek éppen ez a mozzanata ne tanítana minket örök lelki igazságokra? A keserű gyökér behálózza érzelmeinket, véleményalkotásunkat. Az előítéletek, a cinizmus, a félelem gubancos gyökérzete tönkre szeretne tenni minket. Először ott belül, gyökér formában megbújva. Aztán ezek egyszerre „kihajtanak”, meglátszanak az arcunkon, nyúzottak vagyunk. Érződik a szavainkon, keményen konganak, bántóak, reménytelenséggel botránkoztatják azokat, akik még örülni mernek körülöttünk. Ezekről a keserűségekről még „hajtásnyi” korukban dönthetünk. Akkor, amikor még könnyebben elhal a gyökér. Jézustól ránk ruházott hatalmunknál fogva véget vethetünk nekik, és új mederbe terelhetjük gondolkodásunkat. Félek azonban, hogy a hajtást még nem vesszük komolyan. „Vannak bűnösebb emberek is” – mondjuk. Pedig igaz a mondás: „Csíra formájában mindaz ott van benned, ami a másikban már kalászként kiteljesedett.”

„Egy szál parlagfű még nem a világ” – állapítod meg, és lelkileg is igaznak érzed: „Végre egyszer jól kikeseregtem magam, kiöntöttem a szívemet, megmondtam a magamét – na és?”

De a ki nem tépett hajtás gyorsan nő. Az egyszer-egyszer elejtett bántó megnyilvánulás viselkedéssé, majd jellemzővé, azután jellemmé válik. Ez pedig már fertőz. Allergiás tüneteket okozom mások számára. Dagadtra sírt szemek, kipirosodott orrcimpák árulkodnak arról, hogy már megint otrombán viselkedtem. Ha meglátnak, tudják, mi következik, mit fogok szóvá tenni, és milyen stílusban... Az allergiás ember úgy érzi: „Elegem van.” Vajon nem allergiás-e rám is valaki, és ha kimondani nem is meri, de érzi: „Nem bírom tovább, kiütést kapok tőle?” A kiütés is allergiás reakció. A keserűség gyökere felnőtt, és kárt okozott.

A tartós megoldás persze nem az állandó önelemzés, kézi gyomlálás. Ha ez lenne a keresztyénség, már régen abbahagytam volna, és másoknak sem javasolnám. A Róm 11,16-ban ez áll: „…Ha a gyökér szent, az ágak is azok.” Ha személyiségünk középpontja megszentelődik, Jézus jelenlétében elszáradnak, csírátlanná válnak a keserű gyökerek. Az ágak, a megnyilvánulások ezek után már nem mesterkéltek és begyakoroltak, hanem természetesek és jézusiak lesznek. A mi dolgunk mindössze ennyi: Ne hajoljunk el Isten kegyelmétől!

Bálint Józsefné