Keresztény szemmel

Komolyan gyalog szeretne menni? – kérdezi tőlem az ajtónál álló jegykiadó. Bolondnak néz, de megértem. Ki akarna negyven fokban gyalog fölmenni egy sokemeletes forró templomra, amikor öt lépéssel odébb van a lift?

Csaknem háromszáz lépcső visz fel a milánói dóm tetejére. Mindenhol vakító, fehér kőcsipkék. 2000 szobor, kicsik és nagyok, rejtve vagy éppen hivalkodva. Itt a tetőn főképpen emberi alakok. Elfelejtettek, vagy soha nem is voltak. Évszázadok óta néznek a távolba. Kik voltak ők? És a mester? Vajon szeretetből, kegyeletből vagy éppen kötelességből és csak a pénzért mintázta meg őket? A végeredmény ugyanaz. Ott állnak az emberi kor változásaiban. Öröklétükben láthatóan nem zavarja őket az előttük elterülő nagyváros ezer változása.

A dóm számomra célkitűzésével ellentétes módon hat. Inkább taszít, mint vonz. Nem Isten, hanem az ember nagyságát hirdeti. Történelmen át épült bábeli torony. Nézd, Isten, itt állunk, templomod-formájú hatalmas műként hirdetve ügyességünket, bátorságunkat, ahogy legyőztük ellenségünket, a követ, a márványt, a magasságot.

Az itt megforduló emberek is úgy járkálnak benne, mint egy piacon. Hatalmas belső tér, oszlopok és üresség. Hiába állnak keleti arcú nők a bejáratnál, hogy a meztelen vállakra drága pénzen fátylakat terítsenek: szent helyet az illendően betakart testrészekkel sem lehet teremteni.

Aztán mégis megtaláltam. Egy lépcsőn rossz felé indulva hirtelen valódi templomba érek. Lehet, hogy Isten minden Bábel-toronyban teremt egy elrejtett zugot magának? Itt a főoltár mögött. Háttal a művészi képnek ott áll egy kis oltár, szószék és gyülekezet. Elrejtve a turisták és a piac évszázados magamutogatása elől. Látni ugyan a távolban az embereket, ahogy kis csoportokban bámulják a szobrokat és a képeket. A tiltás ellenére néha felvillan egy-egy vaku. Itt azonban csend van és áhítat. Nemsokára kezdődik az istentisztelet. A lépcsőn, ahol eltévedtem, ez van felírva: TURISTÁKNAK BELÉPNI TILOS!

Koczor Tamás