Keresztény szemmel
Október
A magyar történelem és az egyháztörténet három csomópontot is sűrített számunkra ebbe a hónapba. Mindhárom különböző módon jelenik meg lelkünk ünnepélyesebb részében és a mindennapokban.
Az 1849. október 6-án, Aradon történt dráma a hétköznapok szintjén mindössze abban jelenik meg, hogy nem koccintunk sörrel, mivel – a hagyomány szerint – Haynau és társai a tábornokok kivégzése után ezt tették. A történelem Világost és Aradot tanította akkor, amikor még diák voltam. Csak lelkészi pályám elején, a Gyulán töltött két év alatt tudtam meg, hogy Világosnál a legénység tette le a fegyvert, a tisztek és a tábornokok Gyulán adták át kardjukat az oroszoknak. A lovagias normák szerint az oroszok vacsorát adtak a magyar tábornokok tiszteletére. Annak idején, amikor a kötelező olvasmányt, „A kőszívű ember fiai”-t olvastam, a régi jó barátokról szóló fejezet túl romantikusnak, idealizáltnak tűnt. Kiderült, Gyulán mind a 9 tábornoknak – akiket külön-külön szállásoltak el – felajánlották a szökés lehetőségét. Egyikük sem fogadta el, mindenki fontosabbnak tartotta az ügyet, mint saját életét. A mai keresztyén hajlamos elfelejteni, hogy a régiek a mártíromságot mint a hitvallás fontos területét tekintették, és komolyan vették.
Amennyire ez az ünnep letisztult, annyira bonyolult október 23. kérdése. A történelmi megítélés ma már egységes, a mai diákok nem is tudják elképzelni a másfél évtizeddel ezelőtti újraértelmezési kísérletek jelentőségét (népfelkelés). Mégis sokszor érzem személyek, csoportok, irányzatok kisajátítási igényét az ünneppel kapcsolatban. Tudom, majd ha meglesz a kellő történelmi távlat, akkor lehet feszültségmentesen szólni az ünnep fontosságáról. Bizonyos azonban, hogy 1953-ban – az NDK-ban történt események mellett – ez volt a szocialista rendszer első komoly töréspontja, ami azután lassan, de végérvényesen a megszűnéshez vezetett.
Evangélikus szempontból mégis a wittenbergi vártemplom kapujára – 485 évvel ezelőtt – kiszögezett tételekkel kezdődött eseménysorozat a legfontosabb. Elvonatkoztatva a Szentlélek munkájától, a lutheri reformáció sikerében nyilvánvaló a könyvnyomtatás szerepe. Amíg az előreformártorok esetén egy-egy személy elnémítása elegendő volt a mozgalom megakasztásához, addig Luther művei olyan gyorsan terjedtek az akkori közlekedési lehetőségekhez képest, hogy egy merénylet vagy bírósági eljárásnak álcázott lépés már nem tette volna lehetővé az „ugyan, itt nem történt semmi” álbékés magyarázkodását. A reformációt természetesen értékelni, méltatni fogjuk még e lap hasábjain. Most csupán egy dolgot szeretnék hangsúlyozni: ahogyan az aradi 13 az ügyet előbbre helyezte saját magánál (és minden bizonnyal így volt ez ,56 hőseinek esetében is), úgy a reformáció nagyjai és névtelenjei is erről tettek tanúbizonyságot.
Énekeskönyvünk egyik énekében (259) így vall mindenről:
„Mert tied az ügy, Mesterünk, Nem a mienk, te légy velünk, Légy oltalmunk és gyámolunk! Mert benned bízva harcolunk.”
Mi is?
Igen. Mi is.
Lackner Pál