Keresztény szemmel

Az izgalom biztosítva van, mondja az útikönyv, és igaza van, mert a nyugdíjas korú sofőr az egyetlen, akinek nem akad el a lélegzete a szerpentin alatt tátongó mélység láttán.

Ő láthatóan otthon van a hajtűkanyarok, és a lezuhanással fenyegető sziklák világában. A megállónál lassan kászálódik ki a csoport. Hideg nap süt, a rideg kőházak ablakaiban színes virágok.

Néhány évvel ezelőtt ezen a helyen a lavina elsodort tízegynéhány házat. Emberek és otthonok pusztultak el. Helyén templom áll, furcsa, modernvonalú. Emlékül. A templom udvarán kis szökőkutacska, folydogál belőle a kristálytiszta, hideg víz. A szökőkút párkányán egyszerű mondat: Dicsőség Istennek a forrásért!

Mást várnék. Képzeletemben magam előtt látom a fehér átkot. Üvöltve rohan le ott, ahol most békés, szürke sziklák meredeznek finom, zöld mohába takarózva. A lavina. Az emberek szemében megvillan a rettenet. Pedig talán a számukra is úgy kezdődött a nap, mint máskor. Megetették az igénytelen állatokat, fát hasogattak a tűzhöz. Egyszerre mély roppanással megindul a hó. A szépséges fenségű ormok pillanatok alatt válnak rettenetes, gyilkos óriásokká. A hó pedig jön. Nincs előtte akadály, nem állítja meg semmi. Már csak ötven méter, sikolyok, menekülés, de ugyan hova?

Azok, akik megmaradtak vagy később feljöttek ide, hogy segítsenek kiásni a hóból az áldozatokat, mit gondoltak Istenről? És ők, akik alul maradtak a természettel vívott nagy küzdelemben, utolsó pillanataikban vajon mit gondoltak volna Istenről, ha egyáltalán képesek lettek volna valamire is gondolni? Az élők kiterítették a halottakat, egymás mellé. Mindenki ismert mindenkit. Névről, jellemről, tettekből és szavakból. Gyereket és felnőtteket. Akik nézték őket, vajon mit gondoltak Istenről? Később megépült a templom. Furcsa, modernvonalú. Emlékül. És benne még mindig a hála. A természetért, a hegyekért, a forrásért és a hóért.

Tisztán csobog a hegyi víz. Iszok belőle, pedig tudom, hogy jéghideg. A csendes nap melengeti fázós tagjaimat.

Koczor Tamás