Keresztény szemmel

Három dátum.

1.  február 1. Kevésbé ismert történelmi nap. A köztársaság kikiáltásának a napja. Életre szóló emlékem, hogy ott voltam a Parlament előtt, a színültig telt Kossuth téren, amikor az ezer éves "Magyar Királyság" államformát felváltotta a polgári fejlődés felgyorsulását ígérő köztársaság. Azt reméltük, hogy folytatódik az a két világháború által megtört polgári fejlődés, amely az 1867-es kiegyezéskor vette kezdetét. Sajnos nem így történt. Pedig megvolt rá az esély. A magyar nép hamar bizonyította kreativitását, élni akarását; az 1947-es esztendő a meglepően gyors prosperitást jelezte. Az 1948-49-et követő négy évtizedes szovjet rendszer, a ránk erőltetett "népköztársaság" és "proletárdiktatúra" azután megtörte, visszavetette azt a fejlődést, lehetőséget, amivel potenciálisan rendelkeztünk.
2.  október 23-án is ott voltam a Parlament előtt, a Kossuth téren. Amikor ismét deklaráltuk a Magyar Köztársaságot, helyreállt az az államforma, amiről bízvást állíthattuk, hogy megfelel a többségi akaratnak. Reménykedő, mégis egész más volt a hangulat, mint negyvenhárom és fél évvel azelőtt. Akkor a háborút túlélt ország eufóriája, az újrakezdés öröme adta a mindent elsöprő lelkesedést. 1989-ben az óvatos, józan bizakodás volt az uralkodó érzés. Csontjainkban, zsigereinkben ott feszült a négy évtized minden keserű tapasztalata, ami visszafogottságra intett. De ott volt a remény is, hogy valóban új korszak kezdődik a sokat szenvedett országban. Végre megindulhat, folytatódhat az a polgári fejlődés, ami esélyt ad az egészséges, szabad emberi életre egyénnek és közösségnek egyaránt.

És a két dátum között ott ég, ott lobog, ott világít a harmadik, 1956. október 23., amellyel a magyarság ismét beírta nevét - saját sorsán túl - a világtörténelembe is. Közép-Európa kis, elnyomott népe megváltoztatta a történelem menetét. Először bizonyosodott be, hogy a mozdíthatatlannak látszó gonosz monstrum, a szovjet világbirodalom sebezhető.

1956 nélkül nem lett volna 1989 és nem lett volna 1991, nem távoztak volna az idegen csapatok hazánkból, nem omlott volna össze a szovjet rendszer. A magyar forradalom nem csak a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek hazai fejlődését határozta meg, de befolyásolta a világpolitikát is.

1.  október 23-án este a Petőfi-kör egészségügyi vitáján voltam az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gólyavár épületében. A reformvitát megszakította a történelem. A közeli Magyar Rádiótól hozták a sebesülteket, az orvosok abbahagyták a vitát, és kötözték a sebeket. Tudtuk: ez már a forradalom.

Társadalomban és egyházban adósok vagyunk még az első világháborúval indult - lassan egy évszázadnyi - időszak hiteles feldolgozásával. Ezért is jelentkezhetnek nosztalgiák azzal a Horthy-rendszerrel kapcsolatban, amely - szándéka ellenére - végül a trianoni tragédia megerősítéséhez és a szovjet rendszerhez vezetett. De az egyházban is szembesülni kell azzal: mi vállalható, és mit kellett volna másként tenni a két világháború között.

Történelem immár az 1945-56 közötti időszak, és lassan történelemmé válik az 1989 nyaráig, az Államegyházügyi Hivatal megszűnéséig tartott periódus is. Jó dolog, hogy megjelennek az elmúlt korszakok nagy egyéniségeiről munkák, visszaemlékezések, de ezek - nem csak azért, mert szükségszerűen heroizálnak - nem pótolhatják a tárgyilagos történelmi elemzést, feldolgozást.

Az egyházak, így az evangélikus egyház történelme is valamennyire párhuzamos a társadalom, a nemzet sorsával. Ugyanakkor van saját történelmünk, vannak fájdalmas és örömteli sajátosságaink. Ilyen fájdalom a felvidéki magyar evangélikusság ismételt elszakadása. Öröm volt viszont a negyvenes évek ébredése, mely az egyházban tovább hatolt az ötvenes évekbe is, s hozzájárult ahhoz is, hogy '55-56 reformtörekvései egyházunkat is elérték.

A hetvenes-nyolcvanas évek viszonylag szabadabb légköre az egyházban kevésbé érvényesült, de a Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlése olyan folyamatokat indított el (Dóka Zoltán nyílt levele, a Testvéri Szó irat nyilvánosságra kerülése etc.), amelyeknek köszönhetően egyházunk felzárkózott a rendszerváltozás folyamatához.

De az egyházban - mint már utaltunk rá - a társadalom kínjai is megfigyelhetők. Vannak, akik egyszínű feketének látják és láttatják az 1949-1989 közötti négy évtizedet, és vannak, akik tiltakoznak az ellen, hogy bármennyire megalkuvók lettünk volna. Márpedig értékteremtés és megalkuvás együtt volt jelen a kemény és a puha diktatúra egyházában. Akárcsak a társadalomban.

Számunkra erős, szimbolikus üzenetet jelent, hogy az 56-os forradalomra a reformáció időszakában emlékezünk. Vannak korok - ilyen volt Luther Márton kora és ilyen volt 1956 is -, amikor a reform forradalmat jelent. Másként nincs megújulás. Csak így változnak meg a megkövesedett struktúrák, csak forradalom révén érvényesülhet az új gondolkodás. A bűnökből következik a forradalmak sok ártatlan áldozata, így a gályapadra hurcolt reformátorok és az 56 utáni megtorlás kivégzett hősei. Hitükért, meggyőződésükért és miértünk haltak meg. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért.

Kegyelettel és hálával emlékezve bizakodunk abban, hogy a Magyar Köztársaság - benne az egyház - békés, építő időszaka következik. És az Úristen megengedi, hogy a hazai evangélikusság értékes eleme legyen ennek a korszaknak.

Frenkl Róbert