Napról napra
Új nap - új kegyelem
„Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.” Zsolt 23,4 (2Kor 1,4; Róm 14,7–9; Zsolt 39) A jó pásztor zsoltára (a hagyomány szerint Dávidtól) olyan ismerős. A zsoltárnál csak Jézusnak, a Jó Pásztornak kell ismerősebbnek lennie. Ő nemcsak a halál közelségét, hanem legteljesebb valóságát tapasztalta meg, így győzte le. Ezért nem csupán a közelségétől, az árnyékától szabadít meg, hanem a legteljesebb valóságától. Jézus, a jó pásztor nem olcsó vigasztalást kíván adni a mai napra és a hét többi napjára, hanem minden körülmények között vezetni.
„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” Jn 8,32 (Hós 2,22; Mk 4,1–9; Jel 21,1–8) Jézus szavai az isteni igazságra, Isten akaratára, a dolgok valódi, Isten szerinti értékrendjére vonatkoznak. Csak ennek ismerete mutatja meg az ember valódi állapotát és a szabadulás útját. Szabadulni pedig attól kell, ami Isten akaratával, az Ő értékrendjével ellenkezik – vagyis bűn. A szabadság tehát nem öncél, nem a függetlenség és kötetlenség hangoztatása, hanem – hadd mondjuk így – belesimulás az isteni célba.
„Szeretlek, Uram, erősségem!” Zsolt 18,2; (Ef 6,10; Mk 13,9–20; Jel 21,9–14) Milyen nagyszerű, hogy a zsoltáríró (a hagyomány szerint Dávid) ezzel kezdte imádságát. Mi az akadálya, hogy ma, Krisztus követőjeként, vagyis Dávidnál sokkal több igazság birtokosaként csak ritkán jut eszünkbe hasonló indítás? Az Úr szeretetéről szóló tanítás, így e zsoltár folytatása is csak szép szavak sorozata maradt volna a sokkal nagyobb igazság, Krisztus feltámadása nélkül. Ez a szeretet hálaadásunk és könyörgésünk alapja.
„Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Jn 17,3 (5Móz 32,39a; 1Kor 7,25–33; Jel 21,15–27) A mai „világfaluban” még elevenebb a kérdés: melyik az igazi vallás? Nagyon sokan – akár a legjobb szándékkal – akarják velünk is elhitetni, hogy mindegyik egyformán jó. Ez azonban nem lehet igaz. Krisztust nem áll be önként a nagy vallásalapítók sorába, mint egy a sok közül. Nem teheti, hiszen egyedül ő az örök élet szerzője.
„Mert odaáll a szegény pártjára, megszabadítja a halálos ítélettől.” Zsolt 109,31; (Lk 6,20; 2Thessz 2,1–12; Jel 22,1–5) Sohasem volt maradéktalan a földi igazságszolgáltatásba vetett bizalom. Még a legtökéletesebben működő demokráciában sem lehet az. A zsoltáríró (a hagyomány szerint megint csak Dávid) egyedül az Úrtól remél igazságot ügyében. De mi van akkor, ha a sérelmeket már nem lehet jóvátenni, és az igazságtalansággal valahogy együtt kell tudni élni? Csak az nyújthat vigasztalást, hogy az Úr ilyenkor is a szegény pártján van, megadja a szükséges (nem több és nem kevesebb) erőt az igazságtalanság elviseléséhez. Ami pedig mindennél fontosabb: csak ő szabadít meg az örök halál ítéletétől.
„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben.” 5Móz 8,2 (ApCsel 4,22; Mt 26,36–41; Jel 22,6–15) Íme az a bizonyos, gyakran emlegetett negyvenévi pusztai vándorlás! Talán furcsának hangzik, hogy Istennek hosszasan próbára kellett tennie népét, mintha nem ismerte volna eléggé. Minket is ezért tett volna és tesz ma is próbára? Semmiképpen sem. Nekem, nekünk van szükségünk az engedelmesség próbájára, az isteni gondviselés meglátására, a hitben való növekedésre.
„Éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket...” Ef 5,2 (2Móz 15,13; Mk 13,30–37; Jel 22,16–21) Jelenlegi fordításunk korábbi kiadása (és az eredeti szöveg) szerint is: „Járjatok szeretetben...” Ez sokkal szemléletesebb, kifejezőbb, hiszen a Megváltó is városról városra, faluról falura járt, és szeretettel fordult mindenkihez, aki segítségül hívta. Az ige előzménye és folytatása közelebbi eligazítást is ad a szeretetben való járásra, életre: nem kell a világban (annak idején is) megszokott viselkedésmintákat követni. Röviden: nem szabad megfeledkezni Krisztus szeretetéről...
Dr. Szentpétery Péter