A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 24. VASÁRNAP

Nagyon nehéz egy válogatós emberre főzni. Egy válogatós leánynak szép ruhát venni. Te vajon válogatós vagy? Meggondoltad, hogy mit jelent ez másoknak – és magadnak? De még nagyobb baj, ha valaki az emberek közt válogat, amit másképp így mondunk: személyválogató. A maga érdekei szerint választja ki, hogy kivel érdemes kapcsolatot tartani, kivel nem. Aszerint, hogy mit kap tőle viszonzásul.

Sajnos a gyülekezetben, egyházban is lehet válogatás. Amikor az igék közül csak azt választod ki, ami neked tetszik. Az igehirdetés üzenetéből csak azt fogadod el, amivel amúgy is egyetértettél – azaz úgy igazából: semmit. Magad alakítod ki a magad vallását abból, amit a templomban, más vallásokból, újságokból összeszedegetsz, mint az árut egy bevásárlókosárba. S azt állítasz össze belőle, amit te akarsz.

Mai igénkben a halászok bevetik a hálót, és mindent kifognak. Ez arra figyelmeztet, hogy ne válogassunk az emberek között a gyülekezetben. Ne osztályozzuk őket hamis szempontok szerint, s így ne ítéljünk el senkit, és ne is mondjunk le róla. Ne ítéld el a másikat, hogy ő hitetlen, bűnös ember. Hiszen te is az voltál, csak már kegyelmet nyertél Jézus véréért. Te is ugyanott voltál, amíg Jézussal nem találkoztál személyesen. Abból a mélységből, abból a rabságból, abból a szenvedélyből hozott ki Jézus, amit az ő életében most elítélsz. Ha akkor téged is elítélnek, ki biztatott volna az evangéliummal: Ne add föl, még próbáld ki ezt az utolsó lehetőséget is; Jézus kész megszabadítani. – És működött. Tiszta lett a szíved, és élvezed az Isten gyermekeinek a szabadságát: hogy nem kell a pohár után nyúlni, nem kell haragudni, nem kell bosszút állni, nem kell csúnyán beszélni… Ez az igazi szabadság. Ha belép valaki közénk, ne a bűnét és hibáit lásd, hanem azt, hogy ilyen voltál Krisztus szabadítása nélkül. És adj hálát Istennek alázatos szívvel. S kérd, hogy tartson meg kegyelmében. Igen, együtt nő a földi egyházban a konkoly és a búza, s együtt vannak a tengerben a halak egészen addig, amíg kifogják és kiválogatják őket – de csak az utolsó napon, a világ végén.

Ne is mondj le még az Úrtól oly meszszire lévő, egészen más gondolkodású emberről sem. Ne mondd, hogy neki már hiába beszélsz, őt már hiába segíted. Ilyen szó, hogy „hiába, kár, reménytelen eset” nem lehet a hívő ember szótárában. Hátha (Lk 13,6–9) még megváltozik. Úgy tekints a templomba belépő nem hívőkre, hogy belőlük lesz a hívő. Ha csak a hívőnek lenne helye a padsorainkban, akkor kipusztulna az egyház. Hisz nem lenne „utánpótlás”. És van-e szánakozás benned az elveszettek iránt? Mentő szeretet? Egy időben sokat mentem be a város belső részébe metróval, a reggeli csúcsforgalom idején. A Határ úti aluljáró minden irányból nyelte be a tömeget a hajnali szürkeségben, s a tömeg csöndben, fáradtan rázódott össze, és szinte egy ütemre „darálódott be” a metró lejáratánál. S akárhányszor mentem, mindig megdöbbentem. Az jutott eszembe: Istenem, így vonul megigézve, megfáradva, az élet terheitől meggyötörve és igazi remény nélkül az emberiség „lefelé”… És ez a helyzet megtanított imádkozni a tömegekért. A „massa perditionis”-ért. Mert ők is érző emberek, értékesek Isten szemében. Nekik is Szabadítóra van szükségük. – Máshol se engedd, hogy sodorjon a tömeg. Légy pozitív értelemben egyéniség. Aki figyel a jóra, a Biblia útmutatására, és mer szembeszállni, de legalábbis megállni egyedül is abban, ami a helyes. Lehet, hogy ma kinevetik sokan az erkölcsös embereket. Lehet, hogy egyedül maradsz, és fölteszed magadnak a kérdést, hogy „lehet, hogy én látom rosszul?”. De az Igéből megkapod a választ. És ha Krisztus útja mellett döntesz, ő melléd áll, és ad erőt a megállásra, arra, hogy ne sodródj az ítélet felé. Arra, hogy a „többi hal” között ne „cápa” légy, hanem személyes példával segítő testvér. Eszembe jut egy volt idős ismerősöm. A második világháború előtt egy egyszerű kis csendőr volt. Később állásra jelentkezett, de nem vették föl sehova. Az egyik cégnél megmondták neki: Barátom, ezzel az önéletrajzzal századszorra sem veszik föl sehova. Hagyjon ki valamit az életrajzából. S ő nem tette. Mert az igazságot írta, akármi volt is a következménye. Úgy gondolom, a hívőknek ilyeneknek kell lenni: fölövezve az igazság mellvasába, bármi áron is (Ef 6,13). S akkor tudni fogja a világ, hogy erre az emberre mindig lehet számítani, rajta mindig lehet tájékozódni. Rajtad lehet? Legyen reménységed a „többi hal” felől, és te magad se légy soha cápa.

Aztán majd eljön az ítélet nagy napja. Nem te hozod el, hanem az Úr. Nem akkor jön el, amikor kiszámítod, hanem amikor betelt az idő Isten akaratából. Nem te leszel a mérték, hanem a kegyelem. S addig még sokan fordulhatnak oda a körülöttünk élők közül a kereszthez bűnbánattal és odaadó szívvel.

Sok mindenről beszélünk a hitünk területén, de a legkevesebbet talán arról, hogy jön a végső elszámolás, az ítélet napja. Komolyan kell ennek is hangzania, mert az emberek könnyedén veszik ezt a kérdést. Legyünk a többi ember között az Úr mentő szeretetének a tanúi, hogy még sokan megtérjenek „ama napig”.

De mai igénk hangsúlyosan az eljövendő ítéletről beszél. Arról, hogy Isten „kiválasztja a gonoszokat az igazak közül, és a tüzes kemencébe veti őket: ott lesz sírás és fogcsikorgatás”. Nem egy kellemes kis megborzongás és érdekes szeánsztéma a végső ítélet. Döbbenetes valóság lesz azoknak, akik a földi életük során nem nyertek bűnbocsánatot Jézusért. Az egyházi év vége felé igénk figyelmeztet, hogy komolyan számolni kell az ítélet napjával, amely bizonyosan eljön. Legyünk a többi ember között az Úr mentő szeretetének a tanúi, hogy még sokan megtérjenek „ama napig”.

Imádkozzunk!

Istenem, bocsáss meg nekem: magamat az ajtón belül tudom, és oly sokszor ez elég nekem, nem akarok helyet adni másoknak is. Könyörülj rajtam, és tedd együtt érzővé a szívemet a bajok és bűnök közt vergődők iránt. Kérlek, szólj hozzánk Igéd által, és tedd késszé szívünket a számadás napjára. Addig is téged dicsőítünk, és téged szeretnénk szolgálni. Add ehhez Szentlelked világosságát és erejét. Ámen.

Széll Bulcsú