Liturgikus sarok

Az epiklézis görög kifejezés, ami az úrvacsora liturgiájában a Szentlélek segítségül hívását jelenti.

A bűnösök Krisztus élete árán való megmentéséért, valamint a testi és lelki táplálékunkért való hálaadás után és a szerzési igék elmondása előtt hangzik el az első Szentlélekért könyörgő imádság, jelenleg használt liturgiánkban ezekkel a szavakkal: „Ezért a nagy irgalmadért kérünk, küldd el most Szentlelkedet, és szentelj meg minket, hogy a mi Urunk teste és vére által egyetlen testvéri közösséggé legyünk, amikor most rendelése szerint cselekszünk...”

Valóban fontos szempont, hogy Krisztus testét és vérét méltó módon csak testvéri szeretetközösségben vehetjük.

Az ősi liturgiákban ez a Szentlelket kérő imádság mégsem erre, hanem a kenyérnek és a bornak a szerzési igék elhangzása előtti megszentelésére vonatkozott. A régiek ezzel azt a hitüket fejezték ki, hogy a szerzési igék elhangzásakor Krisztus a kenyérben és a borban a Szentlélek közreműködésével ölt testet, csakúgy, mint Szűz Máriától való testi születését megelőzően is a Szentlélektől fogantatott. Miként Szűz Mária méhét a Szentlélek szentelte meg, és tette alkalmassá Krisztus befogadására, úgy az erre szánt kenyeret és bort is a Szentléleknek kell megszentelnie és alkalmassá tennie.

Ezt a két szempontot együtt juttatja kifejezésre tervezett új liturgiánk, amelyben az első epiklézisimádság így hangzik majd: „Ezért a nagy irgalmadért kérünk, küldd el most Szentlelkedet, hogy Krisztus teste legyen a kenyerünk ebben a kenyérben, és vére legyen az italunk ebben a borban. Minket is szentelj meg, hogy ajándékod testvéri közösségben üdvösségünkre legyen.”

A második epiklézisimádság a régi liturgiákban a szerzési igék után következik. Jelenlegi liturgiánkból ez hiányzik, de az új liturgiában ismét helyet kap: „Emlékezzél meg, Istenünk, szeretett Fiad értünk viselt szenvedéséről és haláláról. Áraszd ránk Szentlelkedet, hogy amikor Megváltónk keresztjének titkát ünnepeljük, föltámadásának erejében részesüljünk.”

Az úrvacsora misztériumának lényegéhez tartozik, hogy a feltámadott, élő Krisztussal való közösségünket a megfeszített és értünk meghalt Isten Bárányával való közösségként élhetjük át. Másképpen a Krisztussal való találkozás nem Urunk föltámadásának erejében részesít, hanem mi is csak azzal a félelemmel gondolhatunk rá, mint amivel húsvét után az apostolok gondoltak. Félelmük csak akkor oszlott el, amikor a feltámadt Jézus sebeit megmutatva úgy állt meg előttük, mint a „megöletett Bárány”, aki – bár megöletett –, mégis örökké él, és nem azért tért vissza a halálból, hogy nagypénteki hűtlenségükért vádolja őket, hanem mint aki éppen az ő bűneiket hordozva, bűneik bocsánatáért halt meg. A mi félelmünk is csak akkor változhat igazi örömmé, amikor megértjük, hogy az úrvacsorában az a feltámadt Krisztus jön hozzánk, és keres szállást életünkben, aki – mint megöletett Bárány – bűneink bocsánatának és Istennel való megbékélésünknek eleven záloga.

A Szentlélek az, aki meggyőzheti szívünket, hogy a diadalmasan feltámadott és majdan mindeneket ítélőszéke elé idéző Krisztus nem lett mássá győzelme által, hanem ma is ugyanaz, mint a megfeszített Krisztus, aki egész életében a bűnösök barátja volt, aki szeretettel hajolt le minden bűnbánóhoz, aki a bűnök bocsánatáért és üdvösségünkért szenvedte el a kereszthalált.

Csak a Szentlélek szíthatja fel bennünk a hitet és a bizalmat, hogy a feltámadt Krisztustól – majdani bíránktól – nincs okunk félni, hanem csupa jót remélhetünk tőle. Jóindulatát azzal is bizonyítja, hogy miközben Isten jobbján ül megdicsőülten, nem szűnik meg értünk megöletett testével és értünk kiontott vérével – mint eleven és elevenítő étellel és itallal – táplálni minket.

Így közeledhetünk az úrvacsorához, nem félvállról vett megszokással, de nem is az ítélőbírája elé készülő bűnös páni félelmével, hanem mint akik bizonyosságot nyertünk a Szentlélektől, hogy ez a szentség – a keleti egyház ősi liturgikus szövegét idézve – „Krisztus szent, félelmetes és elevenítő titkában” részesít.

Véghelyi Antal