e-világ

Utoljára csukom be az erkély ajtaját. Utoljára iszom itt ennél a csapnál. Utoljára megyek le ezen a lépcsőn. Utoljára fogok kezet a kertésszel. Utoljára látom ezt a hegyet. Utoljára megyek át ezen az alagúton. Utoljára látom a tavon futó csónakokat.

Lassan elbúcsúzik mindenki. A lelkes holland nő, aki egyedül mászta a nagy hegyeket. A két vidám öreg néni, aki esténként társasjátékot játszott. István, aki mindig szolgálatkész és barátságos volt. A professzor és felesége. A csendes idős asszony, akinek a jövő hónapban búcsúznia kell az otthonától, de aki minden reggel friss, színes virágokat tett az asztalra. Búcsúzik a néger kisfiú az asconai utcáról. A milánói muzsikus, aki gombos harmonikáján úgy játszott Bachot, mintha nagy katedrális orgonája szólt volna. A lanovka pénztárosnője. A vidám rendőr, aki térképet ajándékozott a turistáknak. Az apáca a zárdából, ahol az udvari medencében aranyhalak úsztak. A szigorú teremőr, aki a reneszánsz festményeket őrizte. A férfi, aki nagy műgonddal válogatta szét a házból kihozott szemetet, üveget és műanyagot a különböző szemetesládákba. A fáradhatatlan biciklisták, akik a legmagasabb hegyekre is felkerekeztek. Tibor és Anikó és a gyomorvérzéses német asszony. A pozsonyiak és a lengyelek. Mind elbúcsúznak az életemtől. Talán soha nem látom már egyiküket sem. Emlékük kezd homályosodni. Még egy-két hét, hónap, aztán elveszítem őket örökre.

Mint ahogy én is lassan elveszem, elbúcsúzom az ő számukra. Ugyanígy veszek el és búcsúzom el egyszer majd a világ számára. Talán már el is kezdtem életem utolsó dolgait. Utoljára nyitom ki ezt a könyvet. Utoljára bámulom a sárga leveleket. Utoljára megyek el ezen az úton. Utoljára játszottam el ezt a darabot. Utoljára csuktam be ezt az ajtót.

Most új arcokba nézek, egy másik kertben járok, van néhány dolog, amit most teszek először. Egykor új arcokba nézek, új kertben járok, lesz, amit akkor teszek majd először.

Egy másik, egy békességes nyárban.

Koczor Tamás