Keresztény szemmel

Gimnáziumi lelkészként és tanárként a legkülönbözőbb témákról beszélgetek diákjaimmal. És rengeteg témáról nem, pedig kellene. Karinthy szavaival élve: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Ülünk egymással szemben – végtelenül lassan születnek meg szavaid. Magadról próbálsz beszélni, rendbe szedni érzelmeidet, kijutni abból a káoszból, amibe szíved viharai, zaklatott szerelmed söpört. Tizenhét éved minden bizonytalansága, fájdalma egyszerre akar kitörni, nem csoda hát, hogy mondataid megakadnak, egymásba gabalyodnak útközben. Veled szemben ülök én, akinek a feladata és hivatása az, hogy meghallgassalak, segítselek – és nem érted, miért nem szólok. Talán nem figyelek? Unlak? Félek, ezt érzed hallgatásom mögött.

Pedig nagyon is figyelek, s csöndemnek oka is ez a figyelem: kétszeres fájdalom rejtőzik mögötte. Egyrészt a fájdalmas kérdés: mit tudok én erre mondani? Alig látok belőled valamit, csak amit töredezett szavaidból, egymást morzsoló kezeidből megértek. A többit csak sejtem, de a sejtés veszélyes terület – könynyen önmagam felé viszi szavaimat: elmondhatnám, én hogyan csinálnám, én mit tennék a helyedben.

De helyetted nem élhetek, s a te döntésed nem szabad, hogy az enyémnek hű mása legyen. Még soha nem éltem át azt a helyzetet, amit most te. S ha át is éltem volna: vajon segítene-e rajtad az én tapasztalatom? Vannak viharok, amiket nem lehet megspórolni, amiket át kell élned – ez ellen nincs orvosság. Én csak biztathatlak, hogy érdemes harcolni, érdemes megkeresni a legtisztább, legemberségesebb megoldást, még ha nem is ez a legkönnyebb.

De az is kérdés, hogy ha ezt most kimondom, nem lesz-e unalmas vallásos frázis a számodra? Mi a fontosabb: hogy most kimondjak mindent, amit tudásom, tapasztalatom, hitem sugall, vagy hogy később te magad megértsd, mi miért történt? Nem szólok hát, mert úgy érzem, a szó most csak hamis lehet: meg akarja magyarázni a megmagyarázhatatlant, általános emberi frázissá silányítja mindazt, amit te most személyesen átélsz. Most úgy érzem, nincs más eszközöm, mint a szótlan jelenlét, amivel megpróbálok melletted lenni lelki viharaid idején.

De más miatt is hallgatnom kell. Kérdéseid, fájdalmaid egy képet idéznek elém: egy egykori, veled egyidős, zilált hajú, csövezett farmerba öltözött srác képét, aki egykor ugyanúgy elesettnek érezte magát, mint most te. Ő még – akárcsak te is – nem szokott hozzá, hogy lelkének vannak árnyasabb oldalai is, ő még nem tudott annyit önmagáról, hogy megtalálja az éppen aktuális kibúvókat, mondván: hja, kérem, ilyen az ember! Ennek a srácnak a helyét azóta átvette egy felnőtt, akinek az a munkája, hogy leüljön, és félig kívülről szemlélve mások fájdalmát, megpróbáljon nekik segíteni.

Hogyan is segíthetnék neked, amikor maga a tény, hogy vannak kérdéseid, kételyeid, azt jelenti, hogy éhezed és szomjazod az igazságot, hogy még nem adtad föl a kérdezést – végül is azt, hogy jó helyen vagy? Hidd el, addig nincs nagyobb tragédia, amíg még kétségbe tudsz esni saját esendőséged miatt, amíg nem találod meg saját kényelmes kibúvóidat. Nem akarom lelki fájdalmaidat kisebbíteni, lebecsülni, csak úgy érzem, ezek inkább szülési fájdalmak: egy egészséges felnőtt születik ezekből a kérdésekből.

Tudom, nem hallgathatok örökké. Te is erősítő szavakat vársz el tőlem, és Az is, akinek a nevében most itt ülök veled szemben. Mégis: hadd ne kelljen most rögtön előállnom valamilyen lelkileg és teológiailag pontos válasszal! A te kérdéseid kínos lassúsággal születnek – nem lenne hozzájuk méltó a gyors, könnyen megszülető válasz.

Hegedűs Attila