Keresztény szemmel

Az utcán szitál a hajnali őszi eső. A parkoló jóformán üres, ilyenkor csak néhány, munkásokkal tele kisbusz áll be. Páran fázósan sietnek a sötét parkolón keresztül, a csillogó tócsák között az éjjel-nappal nyitva tartó bevásárlóközpont kivilágított bejárata felé.

Jóllehet bent sincsenek sokan, de a kevés üzemelő pénztár előtt feltorlódik a sor. A vásárlást már befejező munkások itt gyűlnek össze, kosarukban pékáruval, kolbásszal és az elmaradhatatlan sörrel. Hangosan szórják egymás felé a másnak érthetetlen utalásokat tartalmazó vaskos tréfáikat.

A sor elején idősebb hölgy, éppen ő került sorra, sietősen pakolja a gumiszalagról a kocsijába a frissen vásárolt élelmiszereket. Öltözéke arra utal, a közelből ugorhatott le – még a reggeli tömeg megérkezése előtt – bevásárolni. Elfogynak az áruk, a pénztáros a „summa” gomb megnyomása után már mondja is a fizetendő összeget. S ekkor „robban a botrány”.

Kiderül, hogy a hölgynél nincs pénz. Vélhetően otthon felejtette pénztárcáját. Fülig elpirul, a pénztáros pedig egykedvűen néz rá, várja döntését. Ha van nála kártya, vehet fel pénzt az automatából, esetleg mobiltelefonon kérhet segítséget, vagy vissza az egész, a pénztáros „kiüti” a tételt, s az áruk visszakerülnek polcaikra. Ez utóbbi tűnik valószínűnek, hiszen nem látszik, hogy közeledne a segítség. Ám ez senkinek nem jó, legfőképp a néninek nem, hiszen tíz perc alatt megjárná oda-vissza, addig elálldigálhatna a kocsiban az áru, a biztonságinak nem nagy teher, hogy fél szemét rajta tartsa. A néninek meg nem kellene még egyszer ugyanezeket összeválogatni, s újból végigállni a később már jóval hosszabbra növő sort, s persze az áruház is így járna a legjobban.

Csakhogy ehhez a „sortársak” megértése és türelme kellene. Ami pedig igencsak fogytán van.

– Minek jön az ilyen vásárolni – hallatszik hátulról „a bölcs” hangja.

– Mi van, mamika, ráér? – jópofás-kodik az egyik munkás, és hangos röhögés fogadja az idétlenkedését.

– Jellemző a formámra – motyog maga elé sóhajtva egy középkorú kosaras, és feladván elindul egy másik sor vége felé.

Az „ilyen” próbálja menteni a menthetőt, halk szóval igyekszik rávenni a pénztárost, hogy hagyja a gépben a tételt, hiszen kitörölni ráér tíz perc múlva is, ha nem jönne vissza – igaz, ő nem tudja, hogy akkor már kicsit bonyolultabb a művelet.

A fene a vén ... – és kimondja! –, hogy pont ilyenkor kell itt szórakoznia! – szitkozódik egy nagydarab munkásruhás, és sajnos senki nincs, aki rendre merné utasítani. Ám hogy miből következtetett a hölgy feslett életére, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Hiszen lehetne éppenséggel filozófiaprofesszor, vagy mondjuk egy tisztességben megőszült jegyellenőr, illetve bármi más.

A hölgy végül dönt, s bízva a pénztáros és a biztonsági jóindulatában, sorsára hagyja bevásárlókocsiját, s sietve eltávozik megszerezni a hiányzó összeget. Valószínűleg időrekordot készül beállítani lakóhelye és az áruház közötti út megtételében, abban reménykedvén, hogy megvárják őt beszerzett árui.

Csak a kérdés marad kimondatlanul is az imént elhagyott helyén: ha a szükség úgy hozza, tőlünk, többi vásárlótól kapott-e volna egy csöpp megértést, türelmet? Mennyire számíthat segítségre, és mennyire van biztonságban az, aki egy picit is fel meri tartani a sort – felgyorsított életünket?

Gyarmati Gábor