Élő víz
Gyötrő szomjúság...
Fogorvos barátom történetesen zenebarát volt. Néha ott maradtam, és két kezelés közt beszélgettünk Bachról, az orgona-építésről…
Egy alkalommal fájdogáló fogamat mutattam, és megkérdeztem:
– Ezt kihúzassam?
– Okvetlenül ajánlom, mert ha ez a fog egyszer „rázendít”, éjjel fogsz jönni.
Erről jut eszembe valaki, aki szintén éjjel sietett, mert valami sürgette, szorongatta. Nikodémus volt, a zsidók főembere. Ő Jézust kereste.
Ha azt kérdezné valaki, mi hiányzik ma egyházunkban, arra sokféle választ lehetne adni. Pénz, lelkész, talán presbiter, kántor, harangozó. De az igazi hiány az a sürgető vágy, szomjúság, ami Nikodémust Jézushoz hajtotta.
Istentisztelet után gyakori a kérdés: „Hányan voltak?” Örülünk annak, hogy ha szép számmal, és bánt, hogyha kevesen jöttek. De a sok vagy kevés között hány emberben volt igazi szomjúság az igére, a vigasztaló vagy intő üzenetre? Olvasod-e reggel az bibliai Útmutatót? Igen? Jó. De ott van-e a vágy a szívedben: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9)
Az ige – terített asztal. Ez szép látvány, de mit ér a sok finom étel, ha beteg a gyomor? Szörnyű ott ülni úgy, hogy semmi sem ízlik, „tele vagyok”. Éppen úgy szörnyű úgy ülni a szószék alatt, hogy nincs bennünk lelki szomjúság. Talán csak megszokásból vagyok ott. Hangzik az ige. Ott van az „élet kenyere”, de nekem nem kell ez a kenyér.
Tele vannak a templomok jóllakott lelkű, „étvágytalan” emberekkel. Hiába szól az ige kegyelemről, mert nem Jézusra vágyó, megrettent szívű, szegény bűnösök ülnek ott, hanem önelégültek, akik úgy vélik: nálam minden rendben van, nincs semmire szükségem, engem nem kell megvigasztalni (Jel 3,17).
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot” – olvassuk a Hegyi beszédben. Boldog, aki szomjas. Nem a kínzó testi szomjúságról van szó, hanem arról, ami ma a legjobban hiányzik: a lelki szomjúságról. Akik felfigyeltek Jézusra, és keresték Őt, mind-mind szomjazó emberek voltak. Ezért hívta őket Jézus így: „Aki szomjazik, jöjjön énhozzám, és igyék.” (Jn 7,37) Nikodémust hajtotta a szomjúság. Igaz, hogy először csak vitatkozott Jézussal, de később már csak itta, mint az élő vizet, Jézus szavait: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
A vallási vita azt jelenti, hogy még nincs igazi szomjúság, mert akit tényleg gyötör a bűneinek terhe és életének nyomorúsága, az – mint a fogfájós éjjel – sürgősen siet Jézushoz, hogy meghallja tőle a bűnbocsánat boldogító, szabadító, neki személyesen gyógyulást hozó igéjét.
Gáncs Aladár