A vasárnap igéje

ADVENT 1. VASÁRNAPJA

Térj meg, térjetek meg! – hangzik újra és újra a Szentírásban. Térj meg: ez a kifejezés bűnbánatra indít, megfordulásra. Ma gyakran úgy használjuk e szót, mint erkölcsi felrázást, kéznyújtást a bűnös szenvedélyből való kiemelésre, kimozdítást az önpusztító vagy közösséget romboló életből. Az ilyen megtérésre hívás nagyon fontos sokunk életében, mert hitre jutással ki tudunk mászni a gödörből, újraindulhat az életük. Máskor úgy használjuk a „térj meg” kifejezést, mint aktivizáló hívást, kiemelést az apák hagyományára büszke, de kényelmes, „látszat- hívő vallásosság”-ból. Igen, az élő Isten félelmére és az embertárs iránti személyes elkötelezettségre ébresztés nagyon fontos és egyre szükségesebb ma, amikor a régibe való kényelmes beágyazódás, az önmegvalósítás és a törtetés a divatos magatartás.

Tapasztaljuk azonban saját életünkben, hogy nagy lelki élmények után is lehetnek visszaesések. Régi bűneink újra és újra erőt vesznek rajtunk. Luther Márton, aki sok viaskodás után találkozott Isten igazságával a Krisztusban, így kezdi 95 tételét: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta: »Térjetek meg!« – azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” – „A test megöldöklése” „a magunk vádolása, ami az igazi belső bűnbánat, eltart egészen a mennyek országába való bemenetelig” – folytatja.

Ha közösségi életünkben elkövetett bűneinket számba vesszük, rá kell jönnünk egy alapvető lelki magatartásunkra: az önigazság foglyai vagyunk. Azért vagyunk képtelenek a szeretetre, mert már nem is figyelünk a másik „igazságára”, az ő vélt vagy valódi sérelmére, anynyira betölti a szívünket a saját sérelmünk. Azt mondják, hogy Közép- és Kelet-Európa társadalmainak levegőjét az önsajnálat teszi fülledtté. És ennek a lelki torzulásnak az a következménye, hogy nem beszéljük meg egymással azt, hogy mi a jó és mi a rossz benned és bennem, mik azok a sérelmek, amiket állandóan hangoztatunk, vagy amelyek csak belülről rágnak bennünket. Nem hiszünk igazán a bűnbánat szükségességében, sem a megbocsátás életet újító erejében.

A „térjetek meg” ige mindig közösségnek, éspedig elsősorban a választott nép fiainak szól, vagyis nekünk, az egyháznak. De rajtunk keresztül, missziói szolgálatunk által Isten szava megtérésre hívja a pogányokat, a kívülállókat is. Az emberi közösség Isten maga választotta eszköze a kinyilatkoztatás, a törvény, a megváltás, a megtérésre hívás igéinek felhangzásában. A közösség megszólítottja is a megtérésre hívó isteni szónak, de tolmácsa is. Isten felelőssé tett valamennyiünket a ránk bízott közösségekért – elsősorban gyülekezetünkért és az egyházért. Nemcsak saját bűneink következményeire ébreszt rá kegyelmesen, hanem egyházunk állapotáért viselt felelősségünkre is. A fogyó létszám, a lelki emberek, a felkészült és elkötelezett szolgák hiánya vagy egyházkormányzásunk gyarlósága: ezekért mind felelősek vagyunk. És Isten akár el is vetheti népét. Térjünk meg, amíg halljuk a szót!

Hóseás szava azoknak az izraelieknek szól, akik fogolyként vánszorognak Aszszíria felé. Az ítélet rajtuk már betelt. Isten mégis utánuk szól: térjetek meg! Kegyelme még az ítélet beteljesedésében sem fogy el. Még mindig ébredhet a remény, mert Isten hű, és mindig szeretni fogja övéit. Az elhurcoltaknak azt hirdeti: „Ezeket a szavakat vigyétek magtokkal, amikor megtértek az Úrhoz: »Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk Neked!«” Ajkunk gyümölcsét, vagyis a Tóra szent szavait és hitünk megvallását áldozzuk Neked, és nem a hamis vallás termékenységbikáit vagy elveszett vagyonunk megmaradt töredékét. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy cinikus dolog az elhurcoltaknak a bűnükből való megtérést hirdetni, hiszen a mi dolgunk megszabadítani őket. Hát nem az igazak elnyomóinak, az erőszakosságban tombolóknak, a terroristáknak és a pacifikáló hadseregek parancsnokainak kell-e Isten haragját hirdetnünk? Igen, Isten haragja nyilvánvaló minden bűn fölött, és Ő be is teljesíti ítéletét. Ő és nem mi. Ezt valóban hirdetnünk kell. De szóra sem nyithatjuk a szánkat, ha ugyanakkor, ugyanazoknak nem hirdetjük Istennek ítéletében is megszólaló, megtérésre hívó szavát, kegyelmét, szeretetét, a Krisztust.

Ezen az adventen Isten minket is megtérésre hív. Szava, hívása töredelemre indít, felelősségünkre figyelmeztet. De Isten szeretete Benne testté, az ember számára elérhetővé lett. Velünk van esendőségünkben. Lelke, Igéje, keresztsége, szent vacsorája újra és újra kiemel bűnünkből, kétségbeesésünkből. Ma a próféta igéjével ért utol minket. Engedjük be a szívünkbe szeretetének ítéletében is felhangzó szavát. „Ezért ma, ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a ti szíveteket!”

Thurnay Béla