Keresztutak

Lapunk a közelmúltban két cikkben is foglalkozott egyházunk és a bajor evangélikus egyház között tíz esztendővel ezelőtt megkötött és aláírt együttműködéssel. A második írás – D. Szebik Imre püspök tollából – említést tesz arról, hogy már korábban is volt kapcsolat a két egyház között, például a diakónia vonalán. Ez a megjegyzés késztetett arra, hogy tollat ragadjak, és írjak mindarról, ami megelőzte és lehetővé tette a bajor és a magyar egyház közti kapcsolat létrejöttét.

A Bajor Evangélikus Egyház és egyházunk közötti kapcsolat távoli időkre vezethető vissza. Ezek a kapcsolatok elsősorban személyes ismeretségeket jelentettek, és valóban nem terjedtek ki az egész egyházra. Az ilyen irányú partnerkeresés a második világháború után erősödött meg és kapott különleges hangsúlyt, hiszen a hazánkból kitelepített – és ezáltal szétszakított – német családok tagjai közül sokan kerültek Bajorországba. Németországban elsőként a Bajor Diakóniai Egyesületnél szerveztek meg és állítottak fel Magyarországgal foglalkozó részleget a magyar családok gondozása céljából.

A Bajor Diakóniai Egyesület – nehéz politikai helyzetben, a hidegháború éveiben – lehetőségeihez mérten már 1947-től kezdve magára vállalta ezeknek a családoknak a gondját. Segített az otthonteremtésben, anyagi támogatást nyújtott az anyaországban maradtaknak, gyógyszert, egészségügyi felszereléseket adományozott és így tovább. Ugyanakkor – és ez az érem másik oldala – sokszor az egyház közreműködésével szervezték meg a hazánkban – elsősorban Tolna, Baranya, Somogy és Fejér megyében – hősi halált halt német katonák sírjának ápolását és őrzését.

Ebben a cseppet sem elhanyagolható „félhivatalos” szolgálatban kezdettől fogva részt vállaltak egyházunk lelkészei is. Gondolok itt – egyebek mellett – Várady Lajos és id. Krähling Dániel esperesekre, Lackner Aladár lelkészre, Muncz Frigyes diakóniai ügyvivő lelkészre vagy dr. Groó Gyula teológiai tanárra és több gyülekezeti lelkészre. Az ő akkori – sokszor illegális – munkájuk nélkül nem alakulhatott volna ki az az alap, amire az egyház később építhetett.

A 70-es évekre mindkét egyház részéről úgy gondolták, hogy – az adott körülményeket figyelembe véve – megérett az idő arra, hogy az együttműködést magasabb szintre emeljék: a személyes kapcsolatokon túl mindkét fél részéről „félhivatalos” egyházi elismertetés szülessék. Ennek előmunkálataiban elévülhetetlen érdemei vannak a fent említett két esperesnek. Egyházunk akkori Külügyi Bizottságában Várady Lajos esperes lett e kérdés nem hivatalos felelőse. 1971-ben sajnálatos módon bekövetkezett korai és váratlan halálával a továbblépés ismét váratott magára.

E sorok írója 1971 nyarán – főtitkári munkaköre mellett – a korabeli egyetlen egyházi segélyszervezet, a „Gyülekezeti Segély” országos lelkészi vezetője lett. Az akkori egyházvezetés azzal bízott meg, hogy most már egyházvezetői szinten is próbáljak meg kapcsolatot létesíteni azokkal a német egyházi szervezetekkel és egyesületekkel, amelyekkel a magyar evangélikus egyház már korábban – azaz a háború előtt – is kapcsolatban állt. Így 1972. október 5. és 10. között – meghívás után – felkereshettem Kasselben a Gustav Adolf Egyesületet (GAW), az erlangeni Luther Márton Egyesületet (MLB) és a Bajor Diakóniai Egyesületet (BDW) Münchenben.

A Bajor Diakóniai Egyesületnél tárgyalópartnerem az a Heinrich Reitinger volt, aki nemcsak hivatali beosztása, de szülőhazája iránti szeretete miatt is szívügyének tekintette, hogy régi és új egyházának (a Magyarországi és Bajor Evangélikus Egyháznak) kapcsolata minden téren elmélyüljön. Akkor még egyik félnek sem volt könnyű ilyen kérdésekkel foglalkoznia, de a kitartó akarás és a nehézségek felvállalása végül mindkettejük számára gyümölcsözővé tette a partneri kapcsolatokat. A német fél részéről már 1973-ban megindult egyházunk támogatása: a szórványgyülekezetekben szolgáló lelkészek motorkerékpárt, személygépkocsit kaptak.

1980-ban – Istennek legyen hála – tovább tudtunk lépni a két egyház, illetve két egyházi munkaág közti kapcsolatok szorosabbá tétele érdekében. A fő kezdeményező dr. Leipziger lelkész és felesége volt. Olyan – írott megállapodás nélküli (!) – partneri kapcsolatfelvételre tettek javaslatot, melyet egyházunk vezetősége örömmel fogadott, és biztosította annak zökkenőmentes voltát. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a bajor vendégek továbbra is rendszeresen látogatták gyülekezeteinket Soprontól Mezőberényig. Évente meghatározott összegben folyósítottak segélyt az építkező, tatarozó gyülekezeteknek, felkarolták a diakóniai intézményeket. Minden nagyszabású egyházi építkezéshez hozzájárultak.

Diakóniai intézményeinkben ekkor indult az első nagyobb „korszerűsítési hullám”. Itt említeném Piliscsabát, Kistarcsát (dr. Leipziger felesége halála után az ún. koszorúmegváltást ennek az otthonnak a megsegítésére ajánlotta fel), Pécset, a nyíregyházi Élimet, Gyenesdiást és Győrt.

1. áprilisában a Bajor Diakóniai Egyesület – dr. Leipziger vezette – küldöttsége érkezett Magyarországra, hogy részt vegyen a felújított Gyenesdiás ünnepi felavatásán, majd tárgyalásokat folytattak egyházunk vezetőségével is. Ezen a látogatáson hivatalosan meghívták egyházunk képviselőit, hogy vegyenek részt különböző egyházi alkalmakon Bajorországban. Erre sor is került 1982 áprilisában. Ekkor Káldy Zoltán püspök, Reuss András külügyi titkár és jómagam egyhetes látogatást tettünk Münchenben a tartományi egyház püspökénél. Előadásokat tartottunk több diakóniai központban, valamint lelkészekkel, diakóniai munkásokkal vettük fel a kapcsolatot. (Azért emelem ki ennek a látogatásnak a fontosságát, mert Káldy püspök nem hangsúlyozta a német nemzeti egyházakkal való szorosabb kapcsolatok kiépítését, erősítését. Ő inkább az egyházi világszervezetek felé orientálódott. De ez már egy másik téma.) A delegáció látogatásának eredményeképpen – a nyolcvanas évek második felében – már előre megszervezett diakóniai konferenciát tartottunk, felváltva itthon és Bajorországban, magyar és bajor diakóniai munkások részvételével. Az utolsó ilyen találkozóra 1989-ben került sor Bajorországban.

Az elért eredményekre visszatekintve azt kell mondanunk, hogy – bár a körülöttünk lévő világ nem nagy teret hagyott arra, hogy két ellentétes ideológiájú ország egyházai szorosabb kapcsolatot építsenek ki egymással – mégis, nagy türelemmel és teljes nyíltsággal, egymás jogos igényeit elfogadva és megértve sikerült egy korrekt és áttekinthető együttműködést létrehozni. A partneri viszony egyik gyümölcse volt az is, amikor a Lutheránus Világszövetség nagygyűlése után nem sokkal a teológiai akadémia díszdoktorokat avatott – egyebek mellett – dr. Karl Leipzigert, a Bajor Diakóniai Egyesület akkori vezetőjét, Dietrich Gangot, a Gustav Adolf Egyesület elnökét, dr. Friedhelm Borggrefe dékánt, a Gustav Adolf Egyesület alelnökét, Mag. Dieter Knall-lal, a Gustav Adolf Egyesület volt főtitkárával és Peter Schellenberggel, a Luther Márton Egyesület főtitkárával együtt.

A Bajor Diakóniai Egyesület és a Magyarországi Evangélikus Egyház közti jó viszony, amely egészen a rendszerváltásig mindkét fél számára gyümölcsöző volt, nagyban elősegítette és megtermékenyítette a további kapcsolatokat. Ily módon vált lehetővé – immár tíz esztendővel ezelőtt –, hogy aláírásra kerüljön a két egyház közti partneri megállapodás.

Mivel tudjuk, hogy mindennek van előzménye – így a közelmúltban ünnepelt jubileumnak is –, ezért szerettem volna lapunk olvasóit emlékeztetni arra, hogy csírájában éppen harminc esztendővel ezelőtt indult el az a kapcsolat, amely – mára kiteljesedve – a Bajor Evangélikus Egyházzal való igazi partneri viszonyhoz vezetett.

Dr. Karner Ágoston