Élő víz

Betlehemi láng

Néhány évvel ezelőtt – nyugalomba vonult kedves, idős lelkészünk helyett – új házaspár vette át gyülekezetünk vezetését. Nem sokkal advent előtt érkeztek, s mi kíváncsian méregettük őket.

Az egyik esti alkalom után barátnőmre várva tébláboltam a gyülekezeti teremben, s hogy valamiképp hasznossá tegyem magam, az asztalon álló gyertyákat akartam elfújni. Új lelkészünk egy macska fürgeségével vetette magát oda, és olyan hirtelen kapta el előlem, hogy ijedtemben még levegőt venni is elfelejtettem. – Jaj, ne! – nézett rám rémülten. – Ez a betlehemi láng… Ezután sokáig beszélgettünk. Elmesélte az egész utat, amit megtett ez a kicsi fényforrás. Messze, Betlehemben, Jézus szülővárosában gyújtotta meg valaki a tüzet, onnan óvatosan, gyertyákkal és apró lámpásokkal vitték tovább városról városra, országról országra. Gondosan kellett őrizni, vigyázva, hogy el ne aludjon, és emésztő tüzet se okozzon. Útközben százak vagy tán ezrek is meggyújthatták a betlehemi „fényforrásokról” saját gyertyájukat, mécsesüket, s vihették tovább szeretteikhez vagy egy következő találkozási pontig, ahol megint „megoszthatták” másokkal. Eközben kicsit testvérekké is lettek a fény hordozói. Adtak, kaptak, és szüntelen őrködtek. A láng adventtől karácsonyig égett – ki tudja, hány hajlékban, állandóan. Lelkészeink is hűséges őrizői voltak. Vitték magukkal otthonukból a gyülekezetbe, a gyülekezetből újra haza. Bárhová vitt az útjuk, elkísérte őket a láng is. Mert akinél mégis kialudt, annak újra el kellett mennie – ha nem is Jézus szülővárosáig, de legalábbis egy „tüzes” testvérhez – s elölről kezdeni mindent… Most újra advent következik, és csodára várunk: mindenki valami melegséget, örömöt remélve számolgatja a napokat, hogy mennyi van még karácsonyig. Ám a szeretet valódi forrásáig nekünk is messzire kell mennünk, egészen Isten emberré lett Fiáig. Igen, Betlehem világosságát, szeretet-melegét kell újra és újra felfedezni és továbbvinni. Másokkal megosztva adni és elfogadni. Otthonunkból magunkkal vinni az iskolába, a munkahelyünkre, a gyülekezetbe, és ott fényt árasztani. Azután a gyülekezetből hazavinni, bevilágítva vele közvetlen környezetünk mindennapjait is. Őrködni felette, mint igazi érték felett. Észrevenni, ha már csak pislákol, felriadni, ha kialudt. És nem beletörődni, hogy „ez már csak így szokott lenni”, hanem újra útra kelni. Nem sajnálva az időt, az erőt, menni meg nem fáradva, fel nem adva soha, és mindahányszor meggyújtani a tüzet ott – a világ világosságánál.

Füller Tímea