Liturgikus sarok

Valljuk meg őszintén, aligha van imádság, amelyet oly gyakran mondunk el anélkül, hogy tartalmára gondolnánk. Ezért nem is tehetünk mást, minthogy egészen lassan, mély átéléssel vesszük ajkunkra az egyes kéréseket, különösen az oltári szentség közös ünneplésekor. A Miatyánk eredetileg arám nyelven hangzott Jézus ajkán. Bár bizonyos zsidó imádságelemek hasonló tartalommal felfedezhetők Jézus imádságában, eredetiségéhez nem fér kétség. A Miatyánk egyszerű, de tartalmában összefogott, minden „díszítő elemet” nélkülöző imádság. Eredetiségét az is jelzi, hogy hiányzik az ősatyákra való hivatkozás. A befejező, dicsőítő rész pedig a későbbi korok Istent magasztaló zárszava, amely természetes módon vált a Miatyánk egyik legszebb doxológiájává.

Amikor megszólítunk valakit, kedvesen és ráfigyelve mondjuk nevét. Mennyivel inkább igaz ez Istenre, Atyánkra nézve, akinek neve egyedül szent ezen a világon. Jézus urunk az első, aki Atyának mondja Istent. E megszólításban benne rejlik jósága, kegyelme, akihez teljes gyermeki bizalommal fordulhatunk. Országa eljöveteléért könyörgünk, Krisztus testében és vérében megérkezik hozzánk. Akaratának érvényesülésért imádkozunk a mindenség valamennyi dimenziójában, s közben vállaljuk, hogy szándékának megvalósítására törekszünk szavainkban és tetteinkben. A földi élet fenntartásához szükséges mindennapi kenyér, egészség, jó szomszédok, istenfélő felsőbbség, kedvező időjárás mind-mind benne foglaltatik kérésünkben. Sohasem a biztonságos élet igényével, hanem az egy napra szükséges alázatával szakad fel szívünkből ez a fohász. Jól tudja a mi Atyánk, mire van szükségünk. Testünk eledele, lelkünk tápláléka, szellemünk világossága egyszerre szólal meg ajkunkon ebben a kérésben. A Miatyánk legmélyebb kérése a bűnök bocsánatáért való kiáltásban fogalmazódik meg. Aki ismeri önmagát, embertársát, a világ fájdalmas eseményeit, múltját és jelenét, az tudja, hogy minden nyomorúságunk, betegségünk mélyén a bűn rejtőzik. Az enyém, a másoké, mindenkié… Hogy milyen nehéz, mázsányi terheket hordunk lelkünk mélyén, azt csak akkor látjuk, ha egy-egy könnycsepp lepereg arcunkon az úrvacsorai oltár előtt térdelve. Nincs bennünk a bűnbocsánat felszabadult öröme, ha magunk nem tudtunk az el- lenünk vétkezőnek megbocsátani. Pedig az oltár elől csak megbékélt szívvel szabad távozni. Amikor Urunkkal találkozunk a kenyérben és borban, biztosak lehetünk abban, hogy a Kísértő felett győzedelmes Úr vállalt velünk közösséget. Hatalma a Gonosz felett is valóság. Övé a teremtettség, Övé minden hatalom, és a dicsőséget kiáltók serege Őt imádja.

Hitünk szent titka, boldogító ünnepe az eucharisztia. Közösségi ünnep. Valamennyi keresztény meghitt alkalma, még ha nem is tudjuk a történelmi okok fájdalmas tradíciói és a tanításbeli különbségek miatt együtt átélni a Krisztussal való találkozást. A Miatyánkot azonban együtt vehetjük ajkunkra. Tegyük minél gyakrabban, mélyen átgondolva a kérések tartalmát, hogy meghitt ünnepi percek részeseivé váljunk.