Keresztény szemmel

"...És milyen várakozással tekint az idei advent elé?" - váratlanul ért a riporter kérdése a múlt vasárnap sugárzott Örömhír című televíziós műsor részére felvett interjú végén. Ilyenkor vagy "protokolláris" a válasz, vagy valóban mélyről érkező. Magam is meglepődtem mennyire egyértelműen a második nagy krisztusi parancsolatot juttatta eszembe a kérdés. Igaz, már hosszabb ideje foglalkoztat, hogy a keresztény értékrend emlegetésekor vagy nincs konkrétum, vagy a tízparancsolatra történik a hivatkozás. Nem is ez a gond, hiszen a gyökereket tekintve zsidó-keresztény kultúráról szólunk, de míg az első kőtábla és az első nagy parancsolat üzenete egybecseng az istenfélelemben és szeretetben, addig a második kőtábla tilalmai és a pozitív jézusi felszólítás más gondolkodásmódot közvetítenek.

"Szeresd felebarátodat, mint magadat!"

Tépelődésemet jól kifejezte, hogy a második nagy parancsolatot említve valami olyasmit mondtam: ha odáig nem is terjed a reménységem, hogy a hihetetlen jézusi parancsot teljesíteni képes a mai ember (úgy szeretni valakit, mint önmagát), de legalább szeresse. Legalább érvényesüljön a parancsolat első felszólítása: szeresd felebarátodat! Nem azt mondja Jézus, hogy toleráld, viseld el, próbálj vele békességben élni… (noha ezek is jelentős értékek), hanem arra szólít fel, hogy szeresd!

Adventi reménységem, hogy csökken a társadalomban a megosztottság, élővé válik egy alapvető értékminimum, lehetőség nyílik a humánus kommunikációra, a más nézetet vallók kölcsönös megbecsülésére, egyszóval a normális emberi együttélésre. Ez is igen szép lenne, de Jézus többet, mást követelt tanítványaitól. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Így érthető meg, mit jelent úgy szeretni a másikat, mint magunkat. Képesnek lenni követni a jézusi példát, ami ritkán igényli a szó teljes értelmében az élet feláldozását a másikért, de igényli a hétköznapokban – szemben az általánosan elterjedt önzéssel – az áldozatvállaló, tehervállaló életvezetést.

Ha e parancs mérlegén vizsgáljuk a társadalmat, szinte karikatúraként hatnak a sokat és büszkén emlegetett népszámlálási adatok. Mennyi keresztény van ebben az országban! Mennyi?!

Lehetne-e ennyire nyomasztó a szegénység terjedése, a többszörösen hátrányos helyzetűek leszakadásának a súlya, a hajléktalanok reményt vesztése, ha a jézusi parancsot követni szándékozók meghatározó arányt képviselnének a társadalomban?! Nem minden a pénz, nem minden múlik még rajta, ha tudjuk is, hogy az említett nyomorúságok elleni programok jelentős anyagi támogatást igényelnek. De elsősorban szeretetet, megértést, befogadókészséget.

Több társadalmi-politikai kérdésben hallatták szavukat – úgy vélem, helyesen – a közelmúltban az egyházak. A legnagyobb hazai felekezet – érdekes újdonságként – a modern reklám lehetőségeit is felhasználva indított kampányt a házasság örök értékeinek az előtérbe állításáért. Valóban sorskérdéssé vált a házasságok számának drámai csökkenése, három évtized alatt a felére, nyolcvanhatezerről negyvenháromezerre csökkent ez az érték, ami előrevetíti, hogy az alacsony születésszám növekedése sem várható. Védeni szükséges a házasság értékét, minőségét, az életet, minden újszülött életének a minőségét. Ez az egyik lehetőség a kedvezőtlen trend elleni küzdelemben.

Ehhez tartozik (sajnos éppen az egyházakban söpörték többnyire a szőnyeg alá ezt a témát) a családon belüli erőszak elleni fellépés szükségessége. A Szentírás szellemiségével, a jézusi paranccsal teljesen ellentétes, a szélsőségesen tekintélyelvű, rendpárti család, a kiszolgáltatott feleség és gyermek, „az én gyerekem, azt csinálok vele, amit akarok” – döbbenetesen – fennmaradó felfogás. Mindezt félreértett, kiragadott, meghaladott igehelyekkel vélik olykor alátámasztani „keresztény” körökben. A szülőt gyilkoló és az öngyilkos serdülők is ráirányították erre a feszültségre a közelmúltban a társadalom figyelmét. Bonyolultabb lett a világ. A férfiszerepben is sikeres nők tiszteletet parancsoló tevékenysége, a csonka családok kényszerű elfogadottsága, a magányos életforma terjedése nem változtat a tényen, mennyiségileg ma is jelentős a társadalom hátrányos helyzetű csoportjai között a családban az erőszaknak kiszolgáltatott asszonyok és gyermekek csoportja. Nehezen elviselhető, ha hitükből, vallásukból adódóan érzik úgy, hogy tűrniük kell. Annak idején a válási vita kapcsán kaptam ilyen leveleket asszonyoktól, akik kérték, hogy ne közöljük soraikat.

Kétezer éve újra meg újra megerősített tapasztalat, hogy egyedül a krisztusi szeretet képes győzni a bűnökből adódó nyomorúságok felett. Másról sem szól a történelem, mint a sötét korok után ismét felragyogó reményről. Amikor nem kellene egyebet tenni, mint követni a jézusi mintát: szeresd felebarátodat, mint magadat. Csüggedő töprengésemben segít egy másik ige: embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. Még mindig próbálkozik velünk.

Frenkl Róbert