Napról napra

„Ti azt mondjátok: Nem következetes az ÚR. Figyeljetek ide, Izráel háza! Én nem vagyok következetes? Inkább ti nem vagytok következetesek!” Ez 18,25 (Róm 9,14–15; 1Kor 4,1–5; Zsolt 33) Isten megígérte prófétái által, hogy elküldi a Messiást az idők teljességében. Hogy egészen közel jön az emberhez, és szabadulást ad a megkötözötteknek, a foglyoknak, a megfáradtaknak, a minden remény nélkül élőknek. Megígérte, hogy velünk lesz mindennap, és nem kell többé félnünk. Hogy nem ítélettel, hanem kegyelemmel jön, hogy meggyógyít, és sebet kötöz, hogy örömhírt hirdet, és világosságot hoz a sötétbe. Az adventi Vendég, Jézus Krisztus a testté lett Ige, minden ígéret beteljesülése. Az isteni szeretet élő, jelenvaló, cselekvő bizonyítéka. A szómagyarázat tehát így fest: „írd: az Úr következetes, ejtsd: az Úr szeret”.

„Jézus így szólt: Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.” Lk 10,36–37 (Dán 9,9a; Hós 14,2–10; Ézs 28,14–22) Karácsony előtt megsokasodnak a jótékonysági rendezvények, az utcai ételosztások, az akciók, gyűjtések a rászorulóknak, azaz az „irgalmasság cselekedetei”. Ez helyes is, de Jézus ennél (tisztelet a kivételnek, ám mégis „kampányszerű felbuzdulásnál”) messze többről beszél: arról, hogy „van közünk a másikhoz”, a történetesen segítségre szorulóhoz. Jézus az alapvető emberi kötelességünket olyan türelemmel, páratlan pedagógiai érzékkel magyarázza, hogy azon a legönzőbb, leghidegebb, legszívtelenebb logikának is meg kell törnie, és visszavonulót kell fújnia. Jézus szavával belehelyez minket a történetbe, és így mondatja ki velünk a végkövetkeztetést. Bárcsak adventben mind többen ismernénk fel, hogy „felebarátok” vagyunk, és ezt ajándéknak, nem pedig terhes kötelességnek élnénk meg!

Jézus mondja: „Nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt; hanem ami kijön az emberből, az teszi tisztátalanná.” Mk 7,15 (Zsolt 34,13–14; Zof 3,14–20; Ézs 29,1–8) Sosem volt akkora divatja az egészséges táplálkozásnak, a fitnesznek, a vércsoport- és egyéb diétáknak, a böjtöknek és tisztítókúráknak, mint manapság. Hatalmas üzlet rejlik abban, hogy emberek millióit szoktassák le – vagy éppen rá – bizonyos élelmiszerek fogyasztására. Igen, egyre többet vagyunk hajlandók, akár anyagi áldozatok árán is, „dolgozni önmagunkon”, fizikai értelemben is. És ezzel azután sokan meg is elégszünk. Most, advent heteiben megszentelt időt kapunk Istentől arra, hogy az „egy lényeges” dologra összpontosítsunk. Hogy bűnbánattal megvizsgáljuk, mi az, ami „kijön” belőlünk. Nem kell Jézus előtt sem szégyellni, sem rejtegetni azt, ami a lelkünkben van. Ő pontosan látja mindazt. És változtatni akar rajta.

„Jaj azoknak, akik megvesztegetésért igaznak mondják a bűnöst, de az igazak igazát elvitatják.” Ézs 5,22.23 (Mt 7,2; 1Thessz 5,16–24; Ézs 29,17–24) Noha a budapesti jogtudományi kar épületében bekötött szemmel ábrázolják az igazság szobrát, ami a pártatlan igazságszolgáltatás szimbóluma, azért köztudott, hogy az intézményes jogrendszer sem tökéletes. Jobbik esetben csak „jóhiszemű” tévedést követnek el, és mondják igaznak a bűnöst és fordítva. Ám a prófétai kemény, igaz szavak itt most nem a legfelsőbb bírósághoz vannak címezve. Nekünk kell önkritikát gyakorolnunk, amikor mindennapos kis „bírósági tárgyalásainkat” folytatjuk. Amikor mint elnökök ítéletet hozunk egymás felett a családban, a munkahelyen, netán a gyülekezetben, amikor hagyjuk magunkat „megvesztegetni” indulataink, ösztöneink vagy mások véleménye által, és sok sebet ejtünk másokon.

„Az Úr megnyitja a vakok szemeit.” Zsolt 146,8 (Mk 10,52; 2Kor 1,18–22; Ézs 30,1–17) A 21. századi orvostudomány sok mindenre („csodákra”) képes, ám arra, hogy visszaadja a vakok szeme világát, még nem. A talán legfontosabb érzékszerv hiánya mennyi mindentől fosztja meg az embert, ami semmi mással nem helyettesíthető! Az a vakság, amelyben az Isten nélkül élő ember él, ehhez csak annyiban hasonlítható, hogy az élet teljességét, igazi értelmét, mélységét nem éli meg, vagyis mindazt, amit csak a hívő keresztény élet adhat. Jézus a lelki szemeinket nyitja meg, azt az „érzékszervünket”, amellyel Istent megláthatjuk, vele napi, élő kapcsolatba, Atya-gyermek viszonyba kerülhetünk. Láthatjuk bűneinket, elveszett voltunkat, de Isten megigazító kegyelmét is rajtunk.

„A hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt.” Jak 5,15 (Jer 30,11; Jel 5,1–5; Ézs 32,1–20) Melyik a legszebb imádság? Amelyik a legszebb magyar szavakat tartalmazza? Amelyik a legprecízebben megfogalmazott, szép, bonyolult, összetett mondatokat állítja sorba? Netán amelyik a legérzelmesebb, vagy amelyik a legképiesebb hasonlatokat használja? És melyik imádság a „leghatékonyabb”? Valaki, akit nagyon szerettem, és példakép számomra, gyakran csak valami ilyesmit tudott mondani sok teendője vagy éppen fájdalmai között: „Istenem, segíts meg engem!” Ennél szebb és mélyebb imádságot nem hallottam azóta sem, mert tudom, hogy e szavak mögött mi lakozott a szívében, és mennyire szerette Istent.

„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” Mik 6,8 (Mt 7,12; Jel 3,7–11; Ézs 33,17–24) Az élet nem annyi, mint a sírkövön feltüntetett két dátum között így vagy úgy eltöltött idő. Több, mint egy kaland, egy lehetőség, amelyből minél több jót kell kifacsarnunk a magunk számára, aztán a végén kiüresedett lélekkel hunynunk le a szemünket. A teremtő Isten pontosan kijelölte számunkra azt a biztonságos medret, amelyben haladnunk kell, amely tartalmassá és értelmessé teszi ezt a földi létet, és kaput nyit az eljövendő örök élet felé.

Kőháti Dorottya