A vasárnap igéje

Karácsony ünnepe

Kezdetben volt Ő. Minden mindenekben. Az Örök, az Egyetlen, a Magasságos. Ő, aki létrehívta az eget és a földet. Ő: a Jelen-Lét.

A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség honolt a világ, az idők kezdetén. A semmi és a lét határán, ott, ahol mindenek kiindulása, eredete sötét, sűrű csöndben rejtőzött, ott volt Ő: az Ige, a Teremtő Szó – a „Legyen”. Benne élet volt, mert Ő maga volt az Élet.

És akkor, a kezdet kezdetén felhangzott a Teremtő első szava, és beleremegett a születő világ: legyen világosság! És akkor a világosság átjárta a világot – a Nap ragyogása, a Hold és a csillagok fényessége.

És akkor elválasztotta Isten a fényt a sötétségtől. És évezredek teltek el. Fény és sötétség váltakozott. Élet és halál küzdött egymással.

Az ember örökségül kapott egy titkot, hogy a világosság az életet jelenti. Belső árnyékai, szabadon választott tagadásai és konok, öncélú vágyai mégis sokszor eltakarták a fényt. És elfedték a fény Forrását. Az ember a világban élt, és olyan ritkán élt a Világosságban. Mégis kereste a világosságot, várta, vágyódott utána. Elcsüggedt, elfáradt, majd újra kezdte a kutatást. Szívében érezte a késztetést: keresd a fényt, hiszen világosságban és világosságra teremtettél, ott van az otthonod! Az ígéret gyökeret vert, kiirthatatlanná vált a remény…

Évezredek teltek el. Fény és sötétség váltakozott. Az ember egyre csak kereste a fényességet. Belekapaszkodott jelekbe, üzenetekbe, mert élni akart. Igazán élni. Élet és halál küzdött egymással. Feszült, kavargott, vajúdott a történelem, az embersorsnak medret adó időfolyam.

És akkor végre megtörtént. Amikor minden elcsendesült, és egyetlen nagy várakozássá formálódott a világ szívdobbanása, amikor végre csenddé váltak a gondolatok, az élet szüntelen neszezése egyszer csak elcsitult, akkor, az új kezdetkor, az idők teljességében kitárult Isten világa. A Magasságos, aki úgy él az emberek gondolataiban, mint aki fényévek messzeségéből láthatatlanul őrzi a világ életét, a világtörténelem egy pillanatában így szólt: Legyen! Legyen a teremtő Szó, az Ige emberközeli, emberarcú valóság! És az ember számára oly távoli, megközelíthetetlen Úr az idők teljességében eljött, megérkezett szívünk közelébe. Kétezer éve történt. Isten emberré lett, hogy az ember otthonra találjon Istennél. Az Ige, aki kezdetben az Istennél volt, Betlehem óta az embervilág „világa”, fényessége lett.

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.

Kétezer éve már.

Ez az eljövetel a Fény ünnepélye volt. A világ világa, Jézus Krisztus megszületett!

Az egész mindenség beleremegett érkezésébe. Csillagjel hirdette, hogy a sorsunkat vigyázó Jelen-Lét világunk tér-idő szövevényének egy pontjához odafűzte önmagát – örökre és kitörölhetetlenül. Isten irántunk való részvéte részvétellé vált: a távoli Isten felsírt egy kisgyermek hangjában, törékennyé, nekünk kiszolgáltatottá lett. Az emberit vállalta az emberért, hogy felemeljen magához mindannyiunkat.

Betlehem határában, Palesztinában, a földön, a világmindenségben látszólag minden hétköznapi egykedvűséggel folyt tovább, a percek, napok változatlanul peregtek, az élet folyama tovább haladt útján. Nem történt semmi különös, csak egy kisgyermek jött a világra. És mégis minden megváltozott: a történelem, a kozmosz és az emberi élet. Láthatatlanul, mégis valóságosan a kegyelem átjárta a vigasztalan világot. Örökre és végérvényesen. Kevesen vették észre. János, a követ, tanúskodott Róla: Ő az igazi világosság, eljött a világba. És minden általa lett, és általa lesz ezután is.

A kiáltó szava hív: ünnepben élni, világosságban járni, életre támadni. Elindulsz te is?

Karácsony: „egyszervolt” ünnep. Emlékezünk. Vágyakozunk. Keresünk. Elfáradunk. Felejtünk. Két évezred telt el immár.

Az ember örökségül kapott egy titkot, hogy a világosság az életet jelenti. Mélyen lelkében benne él az ünnep: a világosság, a kegyelem. Érzi szívében a késztetést: keresd a fényt, hiszen világosságban és világosságra teremtettél, ott van az otthonod!

Karácsony: kétezer éves történet a kegyelemről. Egy kisgyermekről, az emberarcú Istenről, a világ világáról. És ez az ünnep nem múlt el a nyomtalanul, azóta is jelenvaló. Két évezred távolából is üzen, téged hív. Rád vár: átélhető, megosztható. Ajándék. Csupán ennyi a dolgod: megnyílni, elfogadni, kitárulni a Fény felé.

A titok, amit úgy hívsz: Isten, megfoghatatlan számodra. Ezért Ő fog meg, Ő fog át téged. A világosság, amelyet magadtól nem tudsz befogadni, maga fogad be téged ragyogásába. Egészen törékennyé, sebezhetővé válik, hogy közel érezd magadhoz. Egészen közel jön, hogy szentségével átvilágítson világiasságodon. Egészen rád ragyog, hogy belső árnyékaid, szabadon választott tagadásaid és konok, öncélú vágyaid végre eltűnjenek, feloldódjanak az Ő fényességében. Mert ma is, neked is szól a teremtő Szó: Legyen világosság! Legyen tiéd a világot éltető fény, éljen benned is a testté lett Ige, az emberarcú evangélium: Jézus.

Fény és sötét váltakoznak. Élet és halál küzd egymással. És küzdesz te is. Vársz, emlékezel, kutatsz, élsz – ahogy mindenki más a földön. Karácsonyok jönnek és múlnak el. De te csak fordulj a Fény felé. Hagyd, hogy beleöleljen ragyogásába. Mert már győzött ő, a világ világa – láthatatlanul bár, de végérvényesen.

Dicsőség legyen hát a magasságban Istennek, aki mélységeinkbe szállt, hogy szeretetébe fogadjon mindannyiunkat Jézus Krisztusban, a világ világában.

Varga Gyöngyi