A vasárnap igéje

Óév este

„Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van” – szólít meg Jézus szava szilveszter estéjén.

Az év azon időszakában, amikor a legkorábban kezdődik és legtovább tart az éjszakai sötétség, s az úton csak a leghosszabb éjszaka rejtekén, a karácsonykor, Jézus születése miatt felragyogó adventi-karácsonyi csillag ad világosságot. S ezen a különös „ünnepen”, óév estéjén, amikor nem egyházi ünnepet ülünk, hanem a világi esztendők fordulóján halljuk Jézus szavait, ezen a „csak világi” istentiszteleti napon feltehetjük magunknak a kérdést: mennyi fény ragyog a karácsonyi csillagból a „csak világi” napjainkra?

Jézus a jeruzsálemi bevonulás után, amikor a városba tóduló ünneplő tömeg vette körül, a hamarosan beköszöntő sötétségre figyelmeztette a sokaságot. Jeruzsálemben is ragyogott még az ünnep fénye, a templom külső aranyozása, a hatalmas gyülekezet ünnepi éneke – de Jézus már látja azokat a sötét árnyakat is, amelyek éppen a következő napokban rá váró szenvedést és kereszthalált jelzik: most még az ünnep fényében ott van közöttük, hallják útmutató és biztató szavát, de elérkezett az óra, amikor át kell mennie az Atyához. A tanítványoknak pedig azoknak az óráknak a világosságából kell majd élniük a világban, amelyeket ővele élhettek át.

Óév estéje tehát számunkra is erről a tanítványi próbatételről szól. Hiszen az „egyházi ünnep” fényében, a zsúfolt templomi gyülekezetben, az ünnepi, karácsonyi igehirdetésben mi is ott tolongtunk a sokasággal Jézus körül. S akár csak néhány nappal későbbre, egy „csak világi” nap, szilveszter estéjéig elkísért-e bennünket az adventi csillag fénye?

Hiszen kereszténységünk, tanítványságunk egyik komoly próbatétele, amikor tanítvánnyá válásunk után tanítványnak is kell bizonyulnunk az egyházi és a mindennapi életben. Sokan indulunk új kezdetre Jézussal, de hányan vállaljuk a folytatást is? Hamisan vállalkozik tanítványságra az, aki könnyebb és fényesebb utat kíván magának. Hamisan vállalkozik tanítványságra, aki az ünnep fényében sodródik – akit az ünnep fényével sodrunk? – Jézus közelébe, de amikor úgy tűnik, hogy Jézus távolabb van, akkor eltéveszti az irányt, más útra téved. A legkomolyabb próbatétel az, amikor Jézus „elrejtőzik”, azaz nem szükségszerűen van jelen egy-egy döntésben, válaszútnál, egy-egy ünnepen – éppen ilyenkor világlik ki, hogy akarunk-e és tudunk-e tanítványnak bizonyulni!

Ezért „amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság gyermekeivé legyetek” – szólít fel Jézus. Kerüljetek belső, gyermekien szoros kapcsolatba a világossággal – mondja Jézus magára utalva –, hogy amikor külsőleg úgy tűnik is, hogy a következő lépést vagy talán az egész életutat egyre sötétebb, egyre bizonytalanabb homály borítja be előttünk, a belső világosság csalhatatlan fényével tudjunk tájékozódni.

Hiszen a sötétségben az a legfélelmetesebb, hogy nem tudunk tájékozódni: belső bizonytalanságot, félelmet, tétovaságot vált ki belőlünk. Amikor útközben ránk sötétedik, s nem tudjuk, merre tovább – merre vár bennünket fény, biztonság, ember, úti cél? A Mester figyelmeztet: hamar besötétedhet! Talán az is elég, ha kitekintünk az embervilágba, s rögtön látjuk a céltévesztő, bizonytalan, kétségbeesett embertársainkon – de sokszor azokon is, akik egyszer elindultak velünk Jézus mellett –, hogy az Élet milyen sokak számára kerül egyre nagyobb homályba. S ekkor, éppen ekkor ragyoghat fel a világosság gyermekeinek belső fénye: reménységként, szeretetként – de mindenekelőtt a tanítványság jeleként: a világ a világban!

Imádkozzunk!

Ó, segíts Jézus, te fény vagy és élet! Nézd, jön az éjszaka, nő a setét. Felvonul ellenem, bármerre térek, Rám hozza félelmes, zord seregét. Ébressz fel engem, ha elfog az álom, Adj erőt híven az őrhelyen állnom! Adj erőt híven az őrhelyen állnom!

Korányi András