Napról napra

„Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghezvitt, csodáira és döntéseire.” Zsolt 105,5 (Tit 2,11; Róm 8,31b–39; Mt 3,13–17) Hihetünk még a csodákban? Ha évvégéhez közeledve visszatekintünk az elmúlt hónapokra, biztosan eszünkbe jut egy-két csodaszámba menő esemény. Egy váratlan találkozás, ami megvigasztalt. Egy kis meglepetés, ami egy bosszús nap után várt a postaládában vagy a vacsoraasztalon. Vagy épp a karácsony, amikor végre minden időben elkészült, és az utolsó pillanatban mindenki félretette a sértődöttségét. Apró csodák, melyek mögött felfedezhetjük a titokzatos isteni erőt és akaratot.

„Az Úr igazságot szolgáltat az árváknak és az özvegyeknek. Szereti a jövevényt, kenyeret és ruhát ad neki. Szeressétek azért a jövevényt!” 5Móz 10,18–19 (1Pt 4,9; Zsid 1,5–14; Mt 4,1–11) Amikor az ajándékba kapott tárgyakat kézbe vesszük, és az ünnepi finomságokat falatozzuk, megkérdezhetjük magunktól: ismerünk-e valakit, aki nem lakott jól az ünnepek alatt? Valakit, aki azért nem csönget be hozzánk, mert szégyell üres kézzel beállítani? Akkor leszünk hűek karácsony Jézusához, ha észrevesszük a szükséget, és teljes természetességgel osztjuk meg azt, amit mi is ajándékba kaptunk Istentől.

„Ragaszkodjatok szívből az Úrhoz, egyedül neki szolgáljatok.” 1Sám 7,3 (Mt 6,21; Rm 8,31b–39; Mt 4,12–17) Óév és újév küszöbén fellélegezhetünk: nem kell mindent magunkkal hurcolni a következő évbe. Lepakolhatjuk a múlt év összes keserű élményét, mindent, ami nyomaszt. De ami jó és fontos, ahhoz újult erővel ragaszkodhatunk: az Úrhoz, aki még akkor is mellettünk marad, amikor mi elfeledkezünk róla.

„Tagjaitokat se adjátok oda a bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyetek. Hanem adjátok oda magatokat Istennek, mint akik a halálból életre keltetek.” Rm 6,13 (Péld 16,8; Lk 4,16–21; Jak 4,13–15; Zsolt 8) Megdöbbentő, hogy a fegyverekkel teli és háborúval fenyegetett világunkban nem csak a külvilág veszélyes. Testünk, mi magunk is fegyverré válhatunk, és még csak észre sem vesszük. A fegyver lelke a töltény. Hogy tetteink hogyan „sülnek el”, attól függ, mi van bennünk. Puskapor? Vagy Istentől kapott szeretet és béke? Ettől függ, hogy kezünk üt vagy áld.

„Erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy elszántuk magunkat a halálra is. Ez azért történt, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben.” 2Kor 1,8–9 (Ez 7,19; Józs 24,1– 2a.13–18.25–26; 1Móz 1,1–13) Vannak helyzetek, amikor jogosan érezzük: már semmit sem tehetünk azért, hogy jobb legyen. Végesek a képességeink, lehetőségeink, az erőnk. Ezeknek a pillanatoknak az ajándéka, hogy teljes lelkünkből átérezhetjük Isten nagyságát és életmentő hatalmát.

„Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!” Zsolt 42,2 (Ján 4,10; 2Móz 2,1–10; 1Móz 1,14–23) „Aki többnapos éhezés után / kenyérre gondol: / valódi kenyérre gondol. / Aki egy kínzókamra mélyén / gyengédségre áhítozik: / valódi gyengédségre vágyik. / S aki egy vánkosra borulva / nem érzi magát egyedül: / valóban nincs egyedül.” (Pilinszky János: Zsoltár)

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál.” Fil 2,3 (Péld 3,34; 1Móz 21,1–7; 1Móz 1,24–2,4a) Mennyi értékes ember él körülöttünk! Ha felfedezzük egymásban az egyszerit, a különlegest, akkor szívből dicsérhetjük a Teremtőt, aki minden egyes emberben csodát hozott létre.

Zsugyel Adél