Liturgikus sarok

"Mert őáltala, ővele és őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség most és mindörökké. Ámen."

Az úrvacsorai liturgia dicsőítő szavai ezek. A keresztény istentiszteletnek és számos imádságnak igen korai időktől fogva része – a bűnvallás, a könyörgés, a közbenjárás és a hálaadás mellett – Isten dicsőítése, melyet latinul doxológiának nevezünk. A legismertebb Isten-dicsőítés az Úrtól tanult imádság utolsó mondata: „mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké”. Az Újszövetségben több helyen olvashatunk ilyen do-xológiákat. Így amikor a tömeg köszönti a Jeruzsálembe bevonuló Jézust (Mt 21,9), amikor angyal jelenti a pásztoroknak a Megváltó születését Betlehem mezején (Lk 2,14), vagy amikor a jeruzsálemi gyülekezet hálát ad Péter és János szabadulásáért (ApCsel 4,24). Pál apostol is dicsőítéssel fejezi be gondolatmenetét, amikor végigtekint Isten üdvözítő munkáján a választott és a pogány népek történetében (Róm 11,36), vagy amikor a világ teremtésétől kezdve mutatja be Isten szeretetét Jézus Krisztusban (Ef 1,3; vö. még 1Pt 1,3).

A dicsőítések természetesen az Ószövetségben is megtalálhatóak, elsősorban a zsoltárokban és a prófétáknál: Zsolt 106,1; Ézs 25,1; 37,16 stb. De számos olyan helyet lehetne még említeni, amelyekben egyes emberek vagy az egész gyülekezet mondja el őket. A liturgiában egyrészt idézünk bibliai szövegeket, másrészt újakat is formálunk. Ezeknek az újabb szövegeknek is megvan a maguk eredete. Többnyire egy-egy igeversre utalnak, és felhasználják azok elemeit. Ilyen a fent idézett részlet is, amely ebben a formában nem fordul elő a Szentírásban, de megfogalmazása nagyon közel áll néhány bibliai helyéhez (Róm 11,36; 1Kor 8,6; Kol 1,16–17).

A doxológiák közös jellemzője, hogy egyetlen mondatba sűrítik mindazt, amit Isten hatalmáról és irgalmáról megtapasztalt és hisz a hívő ember. A dicsőítések megfogalmazása olyan tömör, hogy a kívülállónak nehézséget is okozhat a megértésük. Ám aki ezekben a mondatokban megszólal, az ismeri a történetet, a megtett életutat, amelyet nem beszél el újra, nem részletez, hanem mindössze néhány szóban foglal össze. Ez a tömörítés nem fukarkodás a szavakkal. A túl sok szó, az esetek és tapasztalatok egyenkénti felsorolása érzékeltetheti ugyan a dolgok nagyságát és mennyiségét, de mindig azzal a veszedelemmel is jár, hogy valami kimarad belőle, és ezért nem teljes. A doxológia a teljességet, az egészet tömöríti néhány szóba.

Mi a tartalma a fent idézett dicsőítésnek?

Az az alapvető állítás, hogy minden tisztelet és dicsőség a mindenható Atyaistené. Ez a minden tisztelet és dicsőség nemcsak most, hanem mindörökké az övé, de meg is fordíthatjuk: nemcsak majd az örökkévalóságban, hanem már most is az Atyáé, aki a Szentlélekkel van egységben, tehát ugyanaz a tisztelet és dicsőség a Szentlelket is megilleti.

Mi sem természetesebb, mint hogy Istennek jár a tisztelet és a dicsőség, aki a világ teremtője és ura. Természetes ez Izrael hívő népe előtt is, amint erről az Ószövetség tanúskodik. Hasonlóképpen gondolkodnak és dicsérik isteneiket a pogány népek is.

Az úrvacsorai liturgia doxológiájának sajátossága az, ahogy Jézus Krisztus személyével kapcsolja össze az Atya tiszteletét és dicsőségét. Érdemes egyenként mérlegelnünk és ízlelgetnünk a szavakat. Őáltala: az Atyát illeti minden tisztelet és dicsőség, mert nemcsak hatalmát és szentségét, hanem irgalmas szeretetét is feltárta a világ előtt. Őáltala békéltetett meg önmagával (Kol 1,20). Ővele: a közénk jött Jézus azt a nevet kapta, hogy Immánuel, velünk az Isten (Mt 1,23), aki ővele együtt hogyne ajándékozna nekünk mindent (Róm 8,32). Őbenne: Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve (Kol 2,3), Krisztusban Isten szeretete jelent meg (Róm 8,39), őbenne van az igen Istennek minden ígéretére (2Kor 1,20), és a hívő ember élete Krisztusban van elrejtve, így a mennyei Atyához tartozik (Kol 3,3).

A bibliai helyekkel való lehetséges összekapcsolások sorát lehetne még folytatni. E kis ízelítő is érzékeltet valamit abból a tartalmi gazdagságból, az Isten cselekvésének és ajándékainak a Jézus Krisztusban megmutatott és megismert gazdagságából, amiért Istent hálás szívvel dicsérhetjük és dicsőíthetjük. Az a dicsőítés méltó Istenhez, amely legnagyobb ajándékára, üdvözítő művére, Jézus Krisztusra utal.

Dr. Reuss András