Evangélikusok

Hivatása pedagógus

Kedves meghívás érkezett számomra szülőfalumból, Kemenesmagasiból. Ünnepi találkozóra invitáltak 95 éves tanítómmal, Boross Kálmánnal, aki idén rubindiplomát kapott. Sajnos személyesen nem tudtam részt venni az ünnepségen, de levélben üdvözöltem őt. Köszöntő, köszönő soraimra hosszú választ kaptam. Meghatódva olvastam mondatait, melyből baráti hang csendült ki, egyenrangú félként kezelve a régi tanítványt. Megerősödött bennem, hogy ő valóban rendkívüli egyéniség. A Vas Népe című újságban a fenti címen megjelent életrajzának alábbi részleteiből szeretném pályáját lapunk olvasóival is megismertetni.

„Több mérnök, tanár, aranykezű iparos, sőt még egy valódi egyetemi professzor is kikerült az immár rubindiplomás evangélikus kántortanító keze alól. Boross Kálmán kilencvenöt évesen is hihetetlen szellemi frissességgel emlékezik vissza pályája minden mozzanatára. Harmincöt éven át tanított két vasi községben. – Magyarázó tanító voltam – mondja. Vagyis nem csupán »leadta« a tananyagot, de valóban tanított, megértetett, nemcsak oktatta, hanem személyes példájával, férfias tartásával nevelte is a rábízott gyerekeket.

Boross Kálmán a Veszprém megyei Nagydémen született 1908. június 1-jén. Már apja, sőt nagyapja is tanító, helyesebben evangélikus kántortanító volt. (…) Kemenesmagasiban 1934-ben hirdettek kántortanítói állást, amire 32 jelentkező volt, ebből 16-ot hívtak be meghallgatásra.

A meghallgatáshoz az is hozzátartozott, hogy a templomban orgonálni kellett. Láttam, hogy a többiek csak kézzel játszanak a hangszeren, a pedálokat nem használják. Nem voltam valami gyakorlott orgonista, annyira remegett a lábam az izgatottságtól, hogy a pedálokon is játszani kezdtem. Talán ezért sikerült jól a bemutatkozás – emlékszik vissza Kálmán bácsi. (…) – Tizenhét évet tanítottam Kemenesmagasiban.

Megnősültem, már hatvanöt éve élünk boldog házasságban. Két fiunk született, ma már négy unokánk és hét dédunokánk van – mondja büszkén. Feleségemmel a község mindeneseivé váltunk, a tanítás és a kántorizálás mellett a falu kulturális és sportéletét is gondoztuk.

Az elsők között kaptam meg a faluban a behívómat. Több mint két és fél évig voltam katona, majd orosz hadifogságba estem. Amikor hazaértem, be akartak léptetni a pártba. Talán éppen azért, mert a fogságban már megismertem az orosz rendszer természetét, nem voltam hajlandó. Tizenhét év után helyeztek át Bárdosra (ma Bozzai része – a szerk.), mert állítólag Kemenesmagasiban egy pártember rokonának kellett a helyem.

Egyedül érkeztem a faluba, nem volt hová költöznünk, mert a helyi tanácstitkár már elfoglalta a tanítói lakást. (…)

Mint kiderült, az ötvenes években Kálmán bácsi ismét összetűzött a hatalommal. Elmondja, nem volt hajlandó levenni a keresztet a falról. Sokáig az iskolához tartozó kápolnában tartották a szentmiséket. A katolikus faluban Kálmán bácsi és családja volt egyedül evangélikus. (…)

Boross Kálmán Bozzaiban, vagyis Bárdoson is 17 évig tanított az összevont 5–8. osztályokban »mindenszakos tanítói minőségben«. Tanítványainak többsége tovább tanult.

1967-ben iskolaigazgatónak nevezték ki Söptére. Egy évvel később innen vonult nyugdíjba. Feleségével, a 90 éves Joli nénivel békésen élik mindennapjaikat egy szombathelyi társasházban. Kálmán bácsi ma is piacra jár, parányi kertjében pedig gondozza szőlejét és virágait. (…)

Legidősebb dédunokája azt fontolgatja, hogy pedagógus lesz. A jelek szerint ő folytatja majd a megszakíthatatlan családi hagyományt, a tanítói sorsot.

Kemenesmagasi lakói szerették tanítójukat. A rubindiploma jó alkalom volt a tanár-tanítvány találkozó megrendezésére, melyre 2002. október 19-én került sor. Kálmán bácsi és a »nagy generáció« ideje alatt 250 gyerek végzett az evangélikus felekezeti iskolában. Közülük közel százan, 60-70 éves emberek vettek részt a találkozón.

– Ugyanazt éreztem most, amikor kijöttünk az ünnepi istentiszteletről, mint amikor először énekeltem a gyülekezet előtt – emlékezett a tiszteletére rendezett ünnepségen már a fehér asztal mellett Kálmán bácsi. Akkor a biztatást, most a szeretetet láttam a szemekben. Ritkán él meg az ember ilyent.”

Balogh Istvánné Piri Anna