A vasárnap igéje

Vízkereszt ünnepe

Hétköznappá degradálódott a korai kereszténység egyik jelentős ünnepe, a vízkereszt. Pedig ez az ünnep olyan, mint egy záróakkord, amely ugyan a mű végét jelzi, mégis sokáig ott visszhangzik a szívben. A karácsonyi ünnepkör záróakkordjaként csendül fel most a vízkereszti evangélium. Nem a testté létel, az inkarnáció csodájáról hallunk most, hanem arról, ami kiragadja ezt a romantikus, „kisded Jézusos” konzumkarácsonyból. Mert a megszületett gyermekben az Isten dicsősége és hatalma jelent meg a világban, amely a bűnből való szabadulás új lehetőségét hozta el.

A teremtő Úr, akinek köszönhetjük a világmindenséget és benne létünket, a fogságból szabaduló népének megígérte azt, hogy a szolgája révén gazdagítja az övéit. Az a prófécia, ami most vízkeresztkor felcsendül, az Úr szolgájának adott felhatalmazásról szól. Tudjuk, hogy Ézsaiás próféta szavait, jövendöléseit Jézus magára vonatkoztatta. A názáreti zsinagógában a prófécia felolvasása után Jézus arról szólt, hogy az Írás itt és most teljesedett be. Később az apostoli igehirdetés Jézusról mint az ígéretek beteljesítőjéről, a közénk érkezett „Úr szolgájáról” szólt. Tehát mi is úgy figyelhetünk erre a próféciára, hogy benne felfedezzük: akiről a próféta beszél, az maga a Megváltó, Jézus Krisztus.

„Mit hozott a Jézuska?” – ezzel a bárgyú kérdéssel szokták sokan megtudakolni a gyermekektől azt, hogy mit kaptak ajándékba. Mivel mi nem az ajándékosztó Jézuskában, hanem az igazi nagy ajándékot adó szabadítóban hiszünk, így fogalmazhatjuk át ezt a kérdést: Mit hozott neked Jézus?

Felfedezzük-e, elfogadjuk-e a próféciában ígért ajándékokat? De melyek is ezek?

Az első ajándékcsomagban Isten szövetsége fedezhető fel. Amikor „kézbe vesszük” ezt az ajándékot, akkor azt kérdezzük: hát ez meg mire jó? Isten szövetsége? Mit kezdjünk vele? Bizony nehéz fel- és beismerni, hogy erre az ajándékra valóban nagy szükségünk van. A hadi és a gazdaságpolitikában nélkülözhetetlen, hogy legyen szövetségesünk. Miért gondoljuk azt, hogy az életünk „nagy csatájának” megvívásában megvagyunk szövetséges nélkül? Vagy miért hisszük azt, hogy jó kezekben vagyunk, ha nem az Istennel szövetkezünk? Jézus Krisztus egészen logikátlanul az Istennel való szövetséget hozta, kínálja fel nekünk. Egészen logikátlanul, mert az emberi ész számára hihetetlen, hogy az ellenségnek ajánlják fel a szövetséget. Emberi létünk során rengeteg energiát áldozunk az Isten elleni harcunkra, s Ő most ennek ellenére újra felkínálja nekünk szövetségét. Olyan ajándék ez, amelyet érdemes elfogadni. Mert a leghatalmasabbnak, a legerősebbnek, a mindenekfelett állónak leszünk az oltalmában, ha az Istennel való szövetségünk megújul. Hiszem, hogy ennek az ajándéknak az elfogadására lenne most elsősorban szükségünk. Egészen más lesz a reményünk, a szeretetünk, az emberekhez való viszonyunk, s egészen más lesz a gondolkodásunk alapja, ha Isten új szövetségének az ajándékát, Jézus Krisztust elfogadjuk.

A másik ajándékcsomag a világosság. „Vaksötétben a világ” – énekeljük egyik kedves karácsonyi énekünkben. S azt a vaksötétet, amely a világunkra borul, mindannyian tapasztaljuk. Hiányzik a szellem, az értelem világa is, hisz a megbutított társadalmat falkaként vezetheti a szabadosság füttyentése. De a szellem világánál is jobban hiányzik az evangélium fénye. Az az „új világosság”, aki világosságul jött a világba. Életünk nagy feleszmélése lehetne, ha (újra) rácsodálkozhatnánk az igazi világosság forrására, Jézus Krisztusra. Életünk új értelmet nyerne, ha ebben élnénk. Jézus Krisztus ugyanis azt a világosságot ajándékozta nekünk, amelyben feltárul mindaz, ami körülöttünk és bennünk van. Vele egyértelművé válik, hogy milyen az életünk, s mi az, ami bűn benne. Vele egyértelműen látszik, hogy jó cél felé vagy célt tévesztve szalad-e életünk az úton. Benne kitárulnak földi létünk határai, hisz amíg csak a saját szemünkkel látunk, az a vég, az utolsó szívdobbanás. Jézus világosságával azonban kitárul a horizont. S akinek így tárul ki a látóköre, annak nemcsak a célja lesz gazdagabb, hanem az élete is a fény hordozójává lehet. A miénk is legyen fényhordozó, krisztusi élet.

Bence Imre