Liturgikus sarok
Uram, nem vagyok méltó,hogy hajlékomba jöjj!
Luther imádságának ilyenformán hangzó szavaival készülünk fel arra, hogy az oltárhoz lépjünk úrvacsoravételre. A Bibliában járatos olvasó e szavak hallatán azonnal a kapernaumi századosra gondol, aki az evangéliumi történet szerint ezt a mondatot is belefogalmazza Jézushoz intézett kérésébe, amikor szeretett, de súlyosan beteg szolgája – más változat szerint fia – gyógyulásáért könyörög hozzá (vö. Mt 8,5-13; Lk 7,1-10; Jn 4,46b-54).
Azzal, hogy az úrvacsoravételre felkészítő imádság részévé vált, a százados szavainak értelme nem kis mértékben megváltozott. Mert amíg ő egy hozzá közel álló másik ember érdekében fordul Jézushoz, az Úr asztalához készülő önmagának keres gyógyulást. Ez utóbbi ráadásul nem is a testi nyomorúság nyűgétől, hanem a bűn terhétől szeretne szabadulni. De az a hely sem egyszerűen a lakóház, ahová Jézust invitálja az imádkozó, hanem az ember szíve, benső világa, életének centruma. Mégis a legnagyobb különbség a százados és az úrvacsorázó helyzetében az, hogy az utóbbinak már az úrvacsorában önmagát adó, értünk meghalt, de feltámadott élő Úrral van dolga, és nem a Palesztina poros útjain „szolgai formában” (Fil 2,7) vándorló Jézussal.
Mégsem tekinthető véletlennek, hogy a századosnak ezek a szavai Luther úrvacsorai imádságába kívánkoztak. Mert lám, ez az egykori katonatiszt és az Úr asztalához járuló bajában egyformán Jézus közbelépéséért könyörög, mégpedig iránta való nagy bizalommal. De mindkettő esetében közös az az alap is, amelyben bízva Jézus segítségéért folyamodnak. Magukban, életvitelükben nem találnak semmit, amire hivatkozva elvárhatnák kérésük meghallgatását. Méltatlanságuk tudatában – úgy is fogalmazhatnánk: alázattal –, mint a templom hátsó zugába rejtőző, szemlesütve mellét verő példázatbeli vámszedő (Lk 18,13) könyörögnek irgalomért. Gyermekkoromban az autó- buszok ajtófélfáján egy méteres magasságban még volt egy bevésés, és az, aki elfért alatta, ingyen utazhatott. A kapernaumi százados – és vele együtt minden úrvacsorázó – vállalva kicsiny, méltatlan voltát, bizton számíthat Ura kegyelmére, még akkor is, ha történetesen fizetésképtelen.
Végül is tehát az úrvacsora alkalmával az „eszi a kenyeret, és iszik a pohárból” méltóképpen, aki nem tartja magát méltónak egy ilyen nagy jótéteményre. Ezt a különös, ellentmondásos igazságot azonban nem engedi érvényesülni sok úrvacsorázó gyötrő gondja. Fülébe cseng ugyanis az úrvacsorát megelőző gyónási liturgiában még mindig gyakran elhangzó, 1Kor 11,27–29 verseiből származó figyelmeztetés: „Vizsgálja meg magát mindenki, és úgy egyék a kenyérből, és úgy igyék a pohárból, mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéltet eszik és iszik magának.” Hányan riadnak viszsza, és maradnak távol az Úr asztalától, mert még nem érzik magukat méltónak hozzá! Pedig végre meg kellene gondolnunk: ha történetesen valóban méltónak bizonyulnánk, akkor mi szükségünk volna arra, hogy a kegyelem asztalához járuljunk?!
Akkor hát mire vonatkozik a korinthusi levélben támasztott igény a méltóképpen történő úrvacsoravételre? Figyelembe kellene vennünk azt a körülményt, hogy más görög szót használ a százados, és mást Pál a levelében, amikor a méltó mivoltról szól. A katonatiszt nem tartja elég jelentékenynek magát arra, hogy Jézust vendégül fogadhassa. Pál viszont az úrvacsorához méltó, ahhoz igazodó életvitelt vár el a hívőtől. Amit tehát a százados feltételnek lát, azt az apostol következménynek tekinti.
Mert az úrvacsora asztalához is jöhet bárki, mint a példázatbeli királyi menyegző dús terítékéhez. Aki viszont bejön, öltsön alkalomhoz „méltó” öltözéket (Mt 22,11–14). Méltó módon tehát az eszik a kenyérből, és iszik a pohárból, aki miután az úrvacsorában Istennek Krisztus kereszthalálában felkínált irgalmával élt, hasonló irgalmat gyakorol mindenekelőtt azokkal, akik vele együtt jöttek az oltárhoz, de szélesebb körben mindenkivel, akivel dolga van.
Cserháti Sándor (id.)