Keresztény szemmel

Emlékezet, most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy nem létezett. (Kosztolányi Dezső)

A gyertyák lobogó fényében karácsony táján, az év búcsúztatása idején emlékek élednek, távoli, halványuló képek élesednek. Emlékek, szépek és fájdalmasak, de mindig a múló évtizedek felejtő vagy megszépítő varázsában. Mindnyájunk életében szép és szomorú karácsonyok váltakoztak. Hiszen sokáig csak az otthonok zárt körében lehetett karácsony – hittel teli, szép karácsony! 1952-ben hunyt el Édesapám, sokkal korábban, ugyancsak karácsony táján temettük harmadikos gimnazista kisöcsémet. Nagyon egyedül maradtunk Édesanyámmal. Ilyen egyedül érezhette magát Kosztolányiné is férje halála után, hiszen Ádám fiuk az ünnepeket vidéki barátainál vagy külföldön töltötte. Így történt, hogy a költő özvegye karácsonykor nálunk ebédelt. Nagyon szerette édesanyámat, jól megértették egymást. Ha több vendég volt, havas délutánokon is erkélyünkről mutatta – az egykor boldog – családi otthonukat.

– Nézzétek csak! Jobbra ott a Déli pályaudvar épülete, valamivel lejjebb a krisztinavárosi templom tornya, azzal szemben, az Alagút felett ott a Logodi utca. Itt volt az első lakásunk, milyen boldogok voltunk… Egyik legszebb versében, a „Hajnali részegség”-ben is megörökítette a Logodi utcát…

(De sok szép napot töltöttem a kedves házban! Keresztfiam, Laci tízéves lehetett, amikor őt is magammal vittem. Kosztolányiné vezette körül a lakásban, megmutatta neki a költő féltve őrzött könyveit, emléktárgyait. Egyszer – vagy harminc év múlva – Laci a megbeszélt időnél jóval később érkezett hozzám: „Keresztmama, bocsánatot kérek a késésért, de a Logodi utca felől jöttem kocsival. Hirtelen olyan kíváncsi lettem a régi házra, akartam látni, van-e rajta emléktábla?” Íme, a gyerekkori élmény emléke. Nem haragudtam a késésért!)

1. telén Édesanyám kórházban volt. Két nappal karácsony előtt orvosa azt ajánlotta, jobb lenne, ha az ünnepeket otthon töltené, néhány napra vigyem haza. Orvosa tudta, csak én nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó karácsonya. Előtte nem készülhettem az ünnepekre. Munkahelyemről naponta mentem a kórházba, általában késő estig mellette voltam. A szabadságom apránként már kivettem, nagyon nehéz volt felkészülnöm otthoni ellátására, gondoskodnom az ünnepi hangulatról, hogy legalább néhány gyertya világítson a későn vett satnya kis cserepes fenyőfán. Mikor már éppen a nagyon szerény ünnepi ebédet készítettem, gyorsan, hogy minél több időt tölthessek anyám mellett – egyszer csak megszólalt a csengő. Az őszinte, jó barát, Kosztolányiné jött kedves kis ajándékaival a hagyományos karácsonyi ebédre.

Nem tudott édesanyám betegségéről, mivel hirtelen szállítottuk kórházba. Megdöbbenve nézte szegény, nagyon gyenge, törött karú barátnőjét, vigasztalta, nyugtatgatta, aztán segíteni kezdett, megterítette az asztalt, fenyőágakkal díszítette, tálalt – pedig tíz évvel volt idősebb anyámnál. A szerény karácsonyi ebédet szótlanul fogyasztottuk, csak a feketekávé után lett oldottabb a hangulat. Kosztolá-nyiné – a csodálatos Ilona vers ihletője – kedves karácsonyi történeteivel szinte felvidított kettőnket… Kedvesen emlékezett a nálunk töltött napokra, tréfás kedvű apámra, öcsémre, a kis cserkészre, akit már csak fényképről, elbeszéléseinkből ismerhetett, örökké kézimunkázó, unokáinak kötögető drága nagyanyámra, akit szintén nagyon szeretett, és mindig az ura édesanyjával hasonlított össze. Sok szó esett Didéről – Kosztolányiról –, a szabadkai karácsonyokról, később anyám kedvenc Kosztolányi-verseit mondta el, köztük a „Jaj, hová lettek a zongorás estek…?”-et. Szinte megállás nélkül szavalta az ura verseit.

„Anyuska régi képe/ Jaj, de édes/ Itt oly fiatal még, Tizenhat éves./ Mellén egy nagy elefántcsontkereszt,/ De dús, komoly haján, bársony ruháján/ titkos jövendők szenvedése rezg.” S a színes tinták… „arany imát írnék az én drága anyámnak, / arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal./ És el nem unnám, egyre írnék/ egy vén toronyba, szűnes-szüntelen./ Oly boldog lennék, Istenem, de boldog…/Kiszínezném vele az életem.”

Feledhetetlen karácsonyi irodalmi délután volt! Barátságos délután a havas, hideg télben – és nem csak a cserépkályhában pattogó fahasábok melegítettek. Hárman voltunk, de a gyenge kis fenyőágakon imbolygó gyertyák fényében, a karácsonyi áhítat perceiben benépesült otthonunk… Estefelé Kosztolányiné elbú- csúzott. Amikor a magas kerti lépcsőkön lekísértem, könnyei végigcsorogtak az arcán: „Szomorúan szép karácsony volt” – mondta a kapuban. Könnyeimet visszafojtva léptem a szobába. Édesanyám kezemet simogatva halkan megszólalt: „Azért mégis szép karácsony van, aranyos volt Ilona”… Valóban szép karácsony volt, mert még élt, mindketten éltek…

Schelken Pálma