Egyházunk egy-két hete

Egyház és politika

Bogárdi Szabó István és ifj. Hafenscher Károly az evangélikus Országos Iroda igazgatója

Az EBBE (Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület) napjaink sokakat foglalkoztató témájáról, az egyházak és a politika viszonyáról tartotta márciusi kerekasztal-beszélgetését, amelyre Bogárdi Szabó István református püspököt és ifj. Hafenscher Károly országos irodaigazgatót hívta meg.

Marschalkó Gyula áhítata után Bogárdi Szabó István nyitotta meg a referátumok sorát. Mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy nem volt olyan korszak az egyház történetében, amikor az egyház és politika terén minden kérdés megoldott lett volna. Egyház és politika kapcsolata azért mindig feszült és ambivalens, mert mandátumát mindkettő ugyanabban a szférában tölti be. Ugyanahhoz az emberhez szól az evangélium, mint a politika üzenete.

Ravasz László 1948-ban, utolsó püspöki beszédében – fölismerve, mi vár az egyházakra – így zárta jelentését: befelé és fölfelé. Ha a politikában valaki jelszavakat fogalmazna meg, akkor így fogalmazna: kifelé és lefelé.

A legkevésbé egyértelmű, de a legsürgetőbb kérdés annak tisztázása lenne, mi a különbség a közéleti felelősség és a pártpolitikai szférák között. A közélet témáit pártpolitikai szempontból polarizálták az elmúlt 10-12 esztendőben. Itt az ideje fölrázni magunkat, hogy világossá tegyük: amikor az egyház közéleti kérdésekben megszólal, nem pártpolitikai kérdésekben foglal állást.

A politika úgy működik, hogy ha a résztvevők nem jönnek ki egymással, akkor külön pártot alapítanak. Az egyház azonban isteni elhívású, nem voluntáris alakzat. Az egész szektavita, amit a mai politika fűt, ebbe az irányba mutat. Nem azért támogatják a szektákat, mert az orrunkra akarnak velük koppintani, hanem hogy elhitessék velünk: az egyháznak nincs transzcendens dimenziója. A politika nem hajlandó megérteni, hogy az egyháznak isteni hivatása van.

Azt, hogy az európai vagy az atlanti civilizáció ma már nem ad szót a kereszténységnek az erkölcs, a szellem, a spiritualitás és a kultúra alapvető kérdéseiben, magunknak köszönhetjük: kivontuk erőinket onnan. Napjainkban folyik a vita arról, bekerüljön-e az EU alkotmányába az Isten szó. A harmadik parancsolatban az áll: „Ne vedd hiába Istenednek, az Úrnak nevét!” Miért írják be az EU alkotmányába a hitetlen, ateista, szekuláris politikusok azt a szót, hogy Isten? Nem is hisznek benne! De nem ez a tét, hanem az, hogy a törvények és az alkotmányok megjelölik-e, leírják-e, szabályozzák-e azoknak az emberi közösségeknek az életét, amelyeknek egyike éppen az egyház. Ezért kellene a kereszténységnek benne lennie az EU alkotmányában.

Arról a területről vonult ki önként a kereszténység az elmúlt 200 esztendőben, ahonnan egy tapodtat sem lett volna szabad engednie. Nem lesz könnyű visszajutni – hiszen amikor vissza akarunk térni, azonnal akadályokba ütközünk, azonnal botrányt kiabálnak körülöttünk. Ez ma az egyház és a politika botránya. Amikor elkezdünk Istenről, a Tízparancsolatról beszélni, a ma politikusai jól érzik a veszélyt, és kézzel-lábbal tiltakoznak: nem akarják isteni norma alá rendezni életüket. Nekünk az a dolgunk, hogy ezt az isteni normát hangoztassuk. És ha árat kell fizetni érte, akkor fizessük meg.

Hafenscher Károly igyekezett röviden, néhány pontban összefoglalni mondanivalóját. Úgy vélekedett: tisztázni kell a fogalmakat, különben sok-sok félreértés adódik. Az egyház az Ágostai Hitvallás szerint a szentek közössége, ahol az evangéliumot tisztán hirdetik, a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. A politika pedig számunkra nem más, mint a közjóért való szolgálat. A politika nem egyenlő a pártpolitikával. Az egyház alapállása: konstruktív, el nem kötelezett, példát adó és pasztorális attitűdöt hordozó. A politikában és a közjó ügyében csak biblikus gondolkodással mozoghatunk. Törekednünk kell arra, hogy a más csoportokhoz tartozókkal, a másképpen gondol- kodókkal is keressük a közösséget. Ugyanakkor fontos, hogy a közös platformon is megőrizzük a saját hangunkat.

Vigyázzunk, mikor szólunk az ember nevében, és mikor akarjuk kihasználni azt a másra kapott mandátumunkat, hogy Isten nevében szólaljunk meg. Kritikai szolidaritásra van szükség, amely emberközelben politizál, de mer bírálatot is megfogalmazni. Bonhoeffer szavaival: Bűnben hagyni a másikat a legnagyobb szeretetlenség.

A referátumokat követő beszélgetésben sokféle gondolat hangzott el, melyekre lehetetlen egyetlen cikkben mind kitérni. Így hát álljon itt végül Bogárdi Szabó István zárógondolata: az egyház – és minden egyes keresztény – töltse be a politika vonatkozásában is Krisztustól kapott küldetését. És ha ennek ára van, akkor fizessük meg!

Szakács Tamás